Fotó: Lambert Attila
Október 12. és 15. között megint fiatalok ezreit mozgatta meg az evangélikus, református és katolikus összefogással szervezett önkéntes akciósorozat. Darvas Márton főkoordinátorral beszélgettünk róla.
Fontos és szép kezdeményezés a 72 óra, de számomra gondot jelent a pontszerűsége, a kampányjellege. Van némi olyan íze, hogy „most egyszerre letudjuk az egész évi jó cselekedeteket”, és az is sajátos, hogy mint valami jó bulit adja el a rendezvényt, vagyis szórakozásnak állítja be a felebaráti segítségnyújtást. Értem, hogy fontos kedvet csinálni a fiataloknak, de milyen mélyebb megfontolások húzódnak meg amögött, hogy a 72 óra éppen ilyen karakterű lett?
– A 72 óra figyelemfelkeltő akciósorozat. És noha „csak” három napig tart, a központunk egész évben, a helyiek pedig fél éven át készülnek rá. Az önkéntesség értékére akarjuk irányítani vele a figyelmet. Arra, hogy az egyházainkban ez már eleve megvan – bár még mindig van mit fejlődni –, de ez szélesebb körben nem feltétlenül ismert. Ezzel az akciósorozattal láthatóbbá tesszük karitatív és szociális tevékenységeinket. Azért egyszer van egy évben, mert így erősebben hat a felhívás, több embert lehet vele mozgósítani. Ha mondjuk havonta rendeznénk meg, elaprózódnának az energiák.
A „kalandtúrás” jelleg, amelyre utal, valóban fontos ismertetőjegye, és nagy szükség is van rá, hogy izgalmas, menő dolog legyen a fiatalok szemében. Részben azért, mert nem vallásosakat is szeretnénk bevonni a programba, hogy megmutathassuk nekik, hogyan élünk egész évben. Például a keresztény kötődésű szociális intézményeket, amelyekben idősekkel, sérültekkel, haldoklókkal foglalkoznak. Meggyőződésem, hogy ilyesmikhez igazán csak a hit adhat erőt.
Fontos és jó ez a három nap azért is, mert más képet nyújt az önkéntességről, mint ami a többségben él róla. Legtöbbször ugyanis hamis mítoszok uralkodnak ez ügyben. Sokan hiszik az önkéntességet szinte teljesíthetetlen „mártíromságnak”, amihez ők kevesek. A 72 órával megtapasztalhatják, hogy ők is részesei lehetnek, és hogy ez felemelő érzés.
A résztvevők ajándék pólót kapnak, és ezáltal a „hírvivőinkké” válnak. A hét-nyolcezer fiatal révén több százezer embert tudunk megszólítani.
Hídépítő projekt vagyunk, különböző társadalmi rétegek egymáshoz közelítése az egyik fontos küldetésünk. Kimozdítjuk a résztvevőket a komfortzónájukból, idősek, árvák, betegek közé visszük el őket. Azt a felszabadító üzenetet közvetítjük számukra, hogy szükség van rájuk. Arra törekszünk, hogy megváltoztassuk a környezetükhöz való viszonyukat. Arra a padra, kerítésre, amit ők festettek le, egészen biztosan másképpen fognak tekinteni. Rájönnek, mennyi munkára van szükség ahhoz, hogy rend és tisztaság legyen körülöttünk.
A társadalom fiatalokkal kapcsolatos sztereotípiáin is változtatni akarunk. Rácáfolunk a sommás, meggondolatlan ítéletekre, amelyek a „mai fiatalokról” szólnak. Érdekes, hogy mennyire felgyorsult a különböző korosztályok elidegenedése: gyakran már négy-öt évvel idősebbek sem képesek megérteni az „előző generáció” problémáit.
Hogyan jut érvényre ebben a projektben az egyházi tartalom, a szolidaritás mint életprogram és az ökumené képviselete?
– Az ökumené talán leginkább a szervezés során. Ilyenkor gyakran ébredünk rá arra, hogy mennyire előítéletesen gondolkodunk más felekezetek képviselőiről. Gyógyító ereje van annak, amikor különböző hátterű, neveltetésű emberek együtt tesznek valami jót. A résztvevők szintjén pedig a legtágabb értelemben véve ökumenikus és missziós ez az akció, hiszen mindenkit közösségi élménnyel ajándékoz meg, aki bekapcsolódik.
A kommunikációnkban az ideális középutat keressük: fiatalos, jól értelmezhető üzeneteket fogalmazunk meg. Sem elkendőzni, sem túlhangsúlyozni nem akarjuk az egyházi tartalmakat. Jó szlogent keresünk – idén ez a Több vagy, ha adsz, és választunk egy hozzá illő bibliai idézetet, amely most az „Aki másokat felüdít, maga is felüdül” a Példabeszédek könyvéből. A nyitás és a zárás szokott „vallásosabb jellegű” lenni, a spirituális háttérre ott és a 72 óra hivatalos kiadványában hívjuk fel a figyelmet erősebben. A vallási közösségek részéről egyfajta szolid meghívás is ez – és helyi szinten gyakran valóban a közös munka jó élménye visz életet beléjük, ad nekik új lendületet.
Milyen szempontok alapján áll össze az elvégzendő feladatok listája? Hogyan fejezik ki ezek a rendezvény spirituális üzenetét?
– Nemcsak, sőt nem is elsősorban „nagyon egyházi” feladatok szerepelnek a listán, ha erre gondol. A nemzetközi irányelveket tekintjük mérvadónak. Ilyen a szolidaritás, a különböző társadalmi és életkori csoportok közelítése egymáshoz. A szervezőink a helyi közösségek igényeit veszik alapul, és legtöbbször önkormányzatok, óvodák, iskolák, szociális intézmények kéréseit teljesítik.
Úgy tapasztaltam, hogy a résztvevők számára mindig az a legfontosabb, hogy úgy érezhessék: valóban szükség volt rájuk, valódi igényt elégítettek ki a munkájukkal, és akikért tették, azok hálásak a szolgálatukért.
A mintegy nyolcezer fiatal ötven-százezer munkaórát dolgozik a három nap alatt, és ezzel gyakran amúgy több hónapos munkákat végez el „varázsütésre”. A feladatcsomagok sokszor egészen komplexek, tehát takarítás, kertrendezés, festés, faültetés egyaránt szerepelhet bennük. Fontos hangsúlyozni, hogy egészen más jellegű, embertől emberig szolgálatokat is lehet választani. Ilyen például a kirándulás sérült emberekkel vagy valamilyen műsor előadása időseknek.
Az elmúlt tíz év hogyan alakított a fiatalok hozzáállásán, szemléletén? Ön szerint változtatott az egyházakhoz és a vallásossághoz való viszonyukon?
– Indirekt missziónak és preevangelizációnak nevezzük, amit csinálunk. Bonyolult teológiai üzenetek átadása nem feladatunk. De az már önmagában nagy dolog, amikor az eleinte ódzkodó, sőt esetleg gyanakvó fiatalok kezdik azt mondogatni: „Te, ezek egész normálisak!” Megtapasztalják, hogy vallásos kortársaik milyen kedvesek egymással, és hogy milyen jókat lehet velük együtt nevetni. Ez mindennél nagyobb vonzerő lehet.
Mindig nagy hatással vannak rám a résztvevők visszajelzései. Tanulságos tanulmányozni a leggyakrabban előforduló szavakat. A hála érzése süt ki abból, amikor olyanokat írnak: „festhettem”, „segíthettünk”. Ajándékként élnek meg valamit, amiről korábban talán azt hitték, a kínos kötelesség kategóriájába tartozik. Az, hogy baráti körben segíthettek, maradandó élményükké válik.
