Pócs a századok folyamán kegyhellyé vált. Minden szent helynek megvan a maga hivatása. Bálint Sándor jelzőivel élve a magyar búcsújáró helyek közt Máriagyűd a „leglatinabb,” Csíksomlyó „a magyarság karizmatikus élményének őrzője”, Mátraverebély egyet jelent „a kolostor és a hegyek csöndjével”. Hazánkban számtalan kegyhely tanúskodik az élő Mária-tiszteletről. Máriapócsnak a kegyhelyek hosszú sorában szintén megvan a maga különleges missziója.
Magyarok, ruszinok, szlovákok, románok, németek, latin és görög szertartású katolikusok, protestánsok, zsidók közös lakhelye volt mindig ez a terület. A sokféleség, sajnos, sokszor szétszakítottságot is jelentett, jelent. A pócsi zarándoklat nem is lehet más, mint az egység forrása. Ez a kicsi görög katolikus település némi túlzással, de mégis összeköti Rómát és Moszkvát, a keleti és nyugati gondolkodásmódot, a latin és a pravoszláv egyházat. Kegyhellyé válásának kezdete 1676-ra nyúlik vissza, amikor Csigri László máriapócsi bíró, hálából török rabságából történt szabadulásának emlékére, festetett egy Istenszülőikont. A képet a görög katolikus lelkész öccse, Papp István készítette hat magyar forintért. Ezt a bíró nem tudta kifizetni, így az ikont egy tehetősebb polgár, Hurta Lőrinc vásárolta meg és ajándékozta a templomnak. Valószínűleg ő íratta a kép aljára oroszul a következőt: „Én, Isten szolgája állíttattam a képet, vétkeim bocsánatára.” Már az első, 1696-ban történt könnyezése során is vizsgálatoknak vetették alá az ikont. Kihallgatások, jegyzőkönyvek és neves személyek levelezései tanúsítják a csoda valódiságát. Az esemény híre gyorsan terjedt, könnyen eljutott Bécsig, illetve I. Lipót császárhoz, aki a képet rövid időn belül Bécsbe rendelte. A pócsiak hiába ellenkeztek, a császári döntés ellen semmit sem tehettek. A képet a bécsi Szent István-dómban helyezték el, azon a napon, amikor Savoyai Jenő herceg Zentánál döntő vereséget mért a törökökre. A bécsiek a pócsi Máriának tulajdonították a győzelmet. Ez az eredeti kép ma is a dóm déli oldalhajójában található. Máriapócsra nem került vissza, könnyezni azonban többé nem könnyezett.
II. Rákóczi Ferenc 1703-ban száz pontban foglalta össze a nemzetünket ért fájó jogtalanságokat. A kilencvenedik pontban sérelmezi a pócsi kegykép Bécsbe szállítását. A fatemplomban a Mária-ikon helye évekig üresen állt. Végül Telkessy István egri püspök egy osztrák festővel másolatot készíttetett, és azt a régi helyére tették. Több másolat is készült. De sem a Bécsben maradt eredeti, sem a többi nem könnyezett, kivéve azt, amelyiket Pócsra vittek. 1715. augusztus 1-jén ismét megtörtént a csoda, amiről szemtanúk jegyzőkönyvbe vett vallomásai szólnak. A harmadik csodás esemény 1905. december 3-án kezdődött, és tizennyolc napon át tartott. Máriapócsot Erdődy Gábor Antal püspök nyilvánította kegyhellyé, XIV. Benedek pápa a baziliták kérésére engedélyezte a búcsúk tartását. Hivatalosan 1750 óta lett búcsújáró hellyé Máriapócs. Az első könnyezés idejében a fatemplomocska már kicsinek bizonyult, és állapota sem volt megfelelő. I. Lipót császár 1701- ben adott engedélyt új templom építésére. Az alapkő letételére különböző okok miatt azonban még sokáig, mintegy harminc évig várni kellett. A felépült kőtemplom ma is a hazai barokk építészet egyik gyöngyszeme. A templom mellett 1749-ben monostor építésébe kezdtek. A máriapócsi kegyhely gondozását onnantól kezdve a Munkácsról érkező bazilita szerzetesek látták el. Nagy Szent Bazil a keleti szerzetesség atyja. (A keleti egyházban nincsenek különféle szerzetesrendek, ott a szerzetesek mind a Nagy Szent Bazil által megszervezett életmód folytatói.) A bazilita megjelölés nyugati eredetű, és csak arra szolgál, hogy a nyugati rendek között helyet biztosítson Nagy Szent Bazil követőinek. A mai értelemben használt jelző csak a görög szertartású katolikus szerzetesekre érvényes. Máriapócson férfi és női rend egyaránt működött. Az 1950-ben kiadott törvényerejű rendelet értelmében a pártállam ezt a rendet is megfosztotta működési engedélyétől. A monostor épületét államosították, csupán a templom felé eső szárny földszintje maradt meg a pócsi parókus lakásának.
A rend feloszlatása óriási kárt okozott. A tízezer kötetes könyvtárat, amelynek jelentős része a XVI. és XVII. századból származott és a keleti egyház értékeit képviselte, teherautókra hányták, majd elszállították Debrecenbe és Budapestre. A könyvek egy részét nagyon rossz állapotban az egyik budapesti könyvtár pincéjében találták meg. A régi kegytárgyak, műtárgyak, ikonok többsége pedig eltűnt. Másfél évtizede létezik a Nagy Szent Bazil-rend gyűjteménye Máriapócson. Itt láthatók többek között azok az összegyűjtött könyvek, rendi fényképek, tárgyak, amelyeknek még a nyomára tudtak bukkanni. Ennek a gyűjtőmunkának nagy részét Dudás László Bertalan (1909-2004), a bazilita rend magyarországi tartományfőnöke – Dudás Mihály Miklós (1902-1972), a hajdúdorogi egyházmegye második püspökének testvére – végezte. A gyűjtemény olyan, mint egy olvasókönyv. Három terme bemutatja, hogy egy Szabolcs megyei kicsiny falucska miként vált ismertté, és kegyelmek forrásává. A kiállítás a két Dudás testvér szülői házában kapott helyet, az úgynevezett Dudásportán. A felújított, tornácos falusi házat három részre tagolták a gyűjtemény rendezői. Az első rész az úgynevezett tisztaszoba és a konyha. Eredeti berendezése a korabeli máriapócsi földműves család életét tárja elénk, és azt a környezetet, amelyben a két Dudás-fiú gyermekkorát töltötte. A kiállítás második része a már fent említett meglelt könyvek, festmények, fényképek, főként a bazilita rend emléktárgyai. A gyűjteményt 1985-1987 között kibővítették egy új helységgel és egy körbefutó galériával. Ebben a teremben nyílt lehetőség arra, hogy Pócs történetét, illetve a három csodás könnyezésről szóló képeket, iratokat, tárgyakat bemutassák. Megtalálhatók a búcsújárások emlékei a baziliták lelkipásztori, oktatási, gazdálkodási tevékenységeinek bizonylatai és az 1991-es pápalátogatás emléktárgyai is. Ezek a tárgyak nemcsak azt az emléket idézik fel, hogy az akkori római pápa ellátogatott Máriapócsra, hanem azt is, hogy II. János Pál bizánci liturgiát mutatott be magyar nyelven a kegykép előtt. Máriapócs különös hely. Nem veszi körbe hegyek üdítő zöldje, mint Márigyűdöt vagy Mátraverebélyt, itt nem csordogálnak hűs, hegyi patakok, mint Csíksomlyón. Ameddig a szem ellát, alföld van, por és síkság. Bálint Sándor így ír róla „A táj egyhangú, az élet szegényes, a mindennapi élet reménytelen, a levegő fojtogat. Ez a kiszikkadt, földhözragadt egyhangúság azonban föltételezi, keményen követeli a végtelenséget, sóvárogja Isten országát. Ennek a szomorúságnak kielégítése, a panaszoknak drága edénye a csodálatos pócsi kegyhely.” Máriapócs Kelet és Nyugat között híd, az alföldnek és a léleknek pedig oázis.
