Helyben – ami országos gond

 

Ma hét falu éppenhogy gondoskodni tud az egyetlen plébánia működéséről. Régebben tisztességes lélekszámmal éltek a települések, ma egyre fogyatkoznak. Milyen falu, amelyben évek óta nem kereszteltek, milyen falu, amelyben évek óta nem kötöttek házasságot, s amelynek csökkenő lélekszámáról az anyakönyvek beszélnek: a temetések? A falvak mindinkább elöregednek, helyben alig van munkalehetőség, az egyre kevesebb gyerek egy részét is Pápára viszik a szülők iskolába. Ennek következtében a helyi iskola egyre inkább hátrányos diákokat fogad – ne kerteljünk, mert önmagunkat csapjuk be: folyamatosan nő a cigány gyerekek aránya. A városba járó gyerekek már nem tartoznak a plébániához, a katolikus iskola a nyolcadik elvégzéséig igyekszik kiszolgáltatni a beavató szentségeket – keresztség (ha kell), gyónás, elsőáldozás és bérmálás. S azután? Java részük nem tér vissza a faluba, vagy csak alvóhelynek tekinti. S a felnövekvő fiatalok alig látnak épkézláb keresztény családot maguk körül.

Országos gondok ezek. A pusztuló vidék egyszerű képlete. Miközben, akik mégis ott élnek, becsületes, tisztességes emberek – igaz, őket is utolérte a korszellem, nagyon hamar bekebelezte a magyar falut is. Nem csak Horváth plébános mondja: a falusi emberek jó része mostanában távolodik az egyháztól, a hittől. A szülők egy része még elküldi hittanórára a gyermekét, de ha maga nem jár el vasárnap sem a templomba, honnan venné a gyerek a mintát?

Mondom, nem ennek a hét falunak a sajátos gondja ez. Országos ügyről van szó, nem lehet kevésbé érvényesen fogalmazni. Mert sokan nem látják, nem akarják látni – ilyen-olyan madártávlatból –, azért a valóság még ott súlyosodik.

Horváth Tamás plébános naponta találkozik ezekkel a gondokkal, s teszi, amit lehet – és ebben mindig talál nagyszerű világi segítőket.


 

Csóton lakik Schilde René, hét közben Pannonhalmán tanár és prefektus, amikor kéthetente hazatér, ugyancsak igeliturgiát vezet. Pápateszéren Leitner Pál állandó diakónus, civil foglalkozását tekintve jegyző fogja össze a falu közösségét.

A bakonykoppányi plébánia – mondja Horváth Tamás plébános – „fontos bázis. Ott tartjuk a nyári táborokat.” Aki azt gondolná, vajon élmény-e, ha a gyerekek a szomszédos faluban táboroznak, s nem valami fényes, „nagyhírű” helyre viszik őket, azok nem ismerik közelről a korábban felvázolt magyar vidéket. Öröm az arcokon, hiszen nekik ennyi jutott, és ez is sok! Barátok, focipálya, a téesztől visszakapott pajtában szentmise. A régi plébániaépületben hálóhelyiségek, a pajtában is kialakítottak szállásokat. Sok gyereknek ez a világlátás, ez az öröm. Mert örömért nem kell „fényes távolba” utazni.

És persze pályázni, pályázni. Tamás atya vállát nyomja a folyamatos papírmunka, az adminisztráció, az építkezések vezénylése.

A pápateszéri plébánia valaha barokk vadászlaknak épült, nagyjából ez is rendben, a templom ugyancsak tiszta falakkal, új tetővel áll. Odabent megtekintjük a keresztelőmedencét, Schandl László orvos-tábornok, a falu szülötte jóvoltából újították fel. Schandl doktornak köszönhető a templom több festményének restaurálása is.

Bakonyszentiván és Bakonyság tornyai a távolban, mi Bakonyszenttamás felé igyekszünk, itt találkozunk Leitner Pál állandó diakónussal. A pályázatok, az épületek felújítása, magyarázza közben Tamás atya, nem öncélú. A közösség megteremtésének külső feltételei.

Igen, a közösség! Ez a legfontosabb.

Horváth Tamás plébános és világi segítői igyekeznek megteremteni a plébániai csoportokat. „Fontosnak tartom ezt, bár nem olyan egyszerű.” S kiderül, ifjúsági csoportjuk, énekkaruk van, a felnőttek is összejárnak, az egyik visszakapott épületben közösségi termet alakítottak ki, de – vallja meg Tamás atya őszintén – ez még messze van az élő egyháztól, amit elképzelnénk.

Megint csak messze mutató gondnál tartunk: egyre inkább missziós területté válik az ország; a lelkipásztor és a zsugorodó hívő közösség mégis tartja az evangéliumi hitet – kereszténynek lenni nem mennyiségi kérdés!

Utolsó pillanat? Lehet így is fogalmazni. Horváth Tamás plébános és köre ugyanakkor azt is vallja: fenntartani, amit lehet, másként: megtenni az embertől tehetőt, s akkor reális bizalommal fordulhatunk a Gondviselés felé.