Hegymenet

Mint a plébániakertben összesereglett fiataloknak mondta: „Krisztusnak nincs más terve, csak azt szeretné, hogy ti, akikben felgyúlt a hit fénye, adjátok azt tovább.” Sokan vágynak életük beteljesülésére, hitre azonban nem leltek, köszönjük hát meg, hogy mi megkaptuk ezt a kincset – emlékeztetett. Továbbadni a hitet nem is olyan nehéz. Gyermekkorában a püspök az iskola felé vezető úton naponta elment a templom előtt, s arra gondolt: „De jó lenne egyszer betérni a suli után! Á, kinevetnének a többiek.” Egy nap aztán mégis úgy döntött: lesz, ami lesz, bemegy. Meglepetésére két társa is vele tartott. Megálltak hátul, a csöndben, majd kijöttek, s egy szót sem szóltak a történtekről. Néhány hónap múlva az egyik, s később a másik fiú is megjelent a misén, lassanként mindketten rátaláltak a hitre.


Annyi beszédes példát mondott még a püspök, hogy az egész oldalt tele tudnám írni, de hely szűkében most inkább nem teszem. Ám feltétlenül elmesélem, hogyan döntött több száz, ha nem ezer fiatal a hite mellett egy amolyan választható program, ha úgy tetszik, fakultáció keretében, amelyet most először rendeztek meg a találkozón.

A kertben virággal díszített kapu, a „hit kapuja” állt. Mielőtt átléptük volna, megszabadultunk terheinktől, sebeinktől és vétkeinktől – a cipőinktől. A kapu után a „remény küszöbe”, egy földre fektetett gerenda következett, amelyen keresztüllépve elhatároztuk: nem érhet olyan csapás, hogy többé ne bíznánk. Majd a „szeretet – fahasábokkal szegélyezett – útján” jártunk, elgondolkodva, hogyan szerethetnénk jobban a körülöttünk lévőket. Utunk végén pedig igekártyát húztunk: Istentől küldetést kaptunk…

„Nagymaroson meg tud újulni, fel tud töltődni az ember” – vallja Vali néni, aki férjével, Gyuri bácsival érkezett a lelkinapra. Kiderül, hogy már a kezdetektől, egészen 1971-től részt vesznek a találkozón; húszas éveik közepén járó, friss házasok voltak, amikor először jöttek. Akkortájt még tiltották az ilyen összejöveteleket, így hát „természetjárókként” jelentkeztek. „Úgy mondtuk, megyünk a hegyre, s ez azt jelentette, lelkigyakorlatra indulunk” – mesélik nevetve. Sőt, azt is elárulják, hogy napozni annyit tett, mint imádkozni, a meccs a misére utalt, a rendőröket meg nyulaknak hívták.

Noha rendre visszajárnak, magukkal hozva unokáikat, most különösen is fontos, hogy eljöttek. Legidősebb, tizenéves, kerekes székes unokájuk hamarosan Svájcba utazik, hátha egy műtétet követően lábra állhat. „Szeretnénk hitet kapni, s átadni neki és a családnak, hogy igenis sikerülhet” – mondják. Valika beavat, hogy amikor nyilvánvalóvá vált: gerincbetegséggel születik a kicsi, egy hetet kaptak a szülők, hogy eldöntsék, megtartják-e. De ők egyetlen percig sem haboztak. „Büszke vagyok, hogy át tudtam adni nekik valamit a hitemből, az értékeimből” – így a nagymama, akit elnézve egyszeriben megértem, miért rendkívüli ez a találkozó: nem csupán azt tudja, hogy fiatalokat vonzzon, hanem azt is, hogy megtartson. Vali néni a szentmisén vidáman énekel, mankóját félretéve táncol, örül. Szentbeszédében Bábel Balázs kalocsa–kecskeméti érsek a placeboszerekről szólt, amelyek gyógyíthatnak, mert az ember azt hiszi, valódi gyógyszerek. „Mi nem valami szernek, hanem Jézus Krisztusnak hiszünk” – hangsúlyozta. Már nem hallhatjuk, láthatjuk őt, de olvashatjuk a Bibliát, s megismerhetjük az egyház tanítását, a Katekizmust. Mint elmondta, a Szentírás önmagában kevés, azt magyarázni kell, így találkozhatunk Urunkkal. Az érsek az evangelizáció és a misszió közti különbséget is megvilágította: a misszió során oda megyünk, ahol még soha nem hirdették az evangéliumot, az evangelizáció során pedig azokhoz szólunk, akik ismerik ugyan a kereszténységet, de nem sokat jelent nekik, olyan a számukra, mint egy régi szakma, a kovácsé, a juhászé: azt sem tudják, voltaképp micsoda. „Adhattok a másiknak egy tábla csokit, de Krisztus útjára is vezethetitek őt – emelte ki az érsek –, ám míg a csoki hamar elfogy, addig a hit örökké tarthat…”

Fotók: Kissimon István