Leállította autója motorját, lekapcsolta a rádiót. Kiszállt, s az út széléig lépdelt. Nézte a távolban halványan kéklő hegyeket, az út menti fűzfák hóborítottan csüngő ágait. Látta az árokba hajított madárkalickát, a penészes körömcipőt, sörösüveget…, a trehányság kacatjait. A szél egyre erősödött, tépdeste az autók mellett álldogáló hölgyek tornyos frizuráját, meglebegtette szoknyájukat, fel-felkapta a férfiak sálját, kalapját. Látszott az arcukon, a helyben toporgó mozdulataikon, hogy egyre ingerültebbek. Aztán dideregve visszabújtak az autójukba.
Elővette a csomagtartóból télikabátját, felöltötte, majd ő is beült kocsijába. Lelke már a karácsonyi ünnepélyességet áhította, ám az idő múlásával tehetetlenségében egyre szomorúbb lett. Özvegy édesanyjához igyekezett, még nagy távolság választotta el tőle. Ha itt áll órákig – gondolta –, ráadásul a szél is fújja az utakra a havat, nem ér haza szentestére.
A szürke felhőket egészen közel érezte a földhöz. Lehunyta a szemét. Gyermekkora jutott eszébe, a szülői ház. Ötévesen, amint délutáni alvásból ébred, és szobácskája félig nyitott ajtaján át megpillantja a karácsonyfát vivő angyalt. Belső képek sorjáztak emlékezetében. Mintha álmából hallaná gyermekkori hangját és édesanyjáét.
– Édesanyám, itt az angyal. Vele jött a Jézuska is?
– A Jézuska este jön. Mindig este jön. Öltözz fel! Rózsi néni elvisz szánkózni. Mire hazaértek, a Jézuska is megérkezik.
– Hol van az angyal? Láttam kezében a karácsonyfát.
– Ezt álmodtad?
– Nem. Az ajtórésen át láttam, amint felébredtem.
– Lehet, hogy tégedet keresett. Megnézte, hogy itthon vagy-e.
– Most hol van?
– Nem tudom… Estig biztosan visszajön. – Ugye, nem felejti el, hogy várjuk?
– Dehogy felejti. Az angyal és a Jézuska éppúgy szeretnek, mint én.
– Gyere, menjünk! Rózsi néni vár…
És szaladt vele a szánkó. Húzta Rózsi néni – akit ő Dodának szólított – át a Káposztás közön, a malomhoz vezető úton a Répce folyó partjáig. Csillogott a fehérség a templom tornyán, a háztetőkön, fákon, bokrokon, végig a síkságon, amerre elhaladtak. Kicsike hósipkájuk alól kéken pislogtak a kökények, a rőt csipkebogyók. Fel-felröppentek sikló szánkója után a kicsi tócsák jégszilánkjai.
Doda mosolyogva igazította félrecsúszott fejkendőjét, télikabátját. Törölgette hidegtől kicsordult könnyét a kipirult arcán. És szánkózott vele tovább, míg fel nem szállt az égre az Esthajnalcsillag.
A szülői házban már várták őket. Épphogy levetették kabátjukat, csilingelve szólt a csengő, nyílt a nappali szoba ajtaja, magasodott előttük a gyertyafényes karácsonyfa. Dodával, szüleivel letérdelve énekelték: Ó, gyönyörű szép, titokzatos éj!…
És imádkoztak, majd János a fenyőágak alatt rátalált az építőkocka játékra, Benedek Elek meséire…
Kinyitotta szemét. (Most döbbent rá, hogy Doda, a madárcsontozatú kicsi asszony jár belső képei emlékezetében, és szeretetével gyermekkora óta meg-megérinti lelkét.) A hegyek felől futó felhőkből szakadt a hó a síkságra.
Mire a közlekedési renderők végeztek a helyszíneléssel, s engedték elmenni az autókat, már az esthomály borult elébe. A hajtűkanyarhoz érve fejét csóválva nézte az összetört Mercedest. És hajtott tovább a keskeny úton. Hitte, Betlehem csillaga napja reménye, s hazaér özvegy édesanyjához még szenteste.
