Havazás

 

– Na jó, akkor mesélek nektek valamit a havazásról – szólaltam meg a hirtelen beállt csendben. És elkezdtem beszélni nekik Győrffy Ákos Havazás Amiens-ben című verséről, amely az egész karácsonyi szünetemnek meghatározó élményévé vált. A Szent Márton szerepébe helyezkedő, s a hófüggöny átláthatatlanságában araszoló versbeszélő egy hókupac alatt egyszer csak megpillant egy felé nyújtózó kezet. Leszáll a lováról, és meghallja egy koldus nyöszörgő hangját. Ráteríti köpönyegét az átfagyott emberre, s ekkor a szemében hirtelen megpillantja a saját arcát.


 

Ebben a találkozásélményben maga az Úr jelenik meg számára, és egyszerre felismeri: „Nem az enyém volt, amit adtam, Uram. Nem vagyok a magamé… Nem vagyok sehol, csak arcod fényében.” A vers végére mindannyiunkban tudatosul, hogy a végtelen havazás nem más, mint az e világ, amelyen átkelve érkezünk meg a létezésnek abba a dimenziójába, ahová valójában tartozunk. Most halt meg az édesanyám. A koldus vézna karjában, elhaló hangjában őt látom és hallom, szemében az a szempár néz rám, amelyben közvetlenül a halála előtt megpillanthattam saját magamat.

Botorkálunk a havazásban. Jó, ha legalább néha meghalljuk egymás nyöszörgését, észrevesszük a felénk nyúló kezeket. De vannak olyan kegyelmi pillanatok, amikor megadatik nekünk, hogy a havazás mögé láthatunk. Tükröződik-e bennem Valaki, és tükör tudok-e lenni, aki segít átkelni a havazáson? – ezek az igazi kérdések.

A gyerekekkel folytattuk tovább a feladatok megoldását, de mintha már nem ugyanazon az órán ültünk volna. Egy pillanatra talán átkeltünk a havazáson…