Hatósági vizsgálat a „tervezett avulás” ellen

Arról is hallhattunk, hogy sokan vagyunk-e a Földön, elbír-e még a bolygónk és erőforrásai további néhány milliárdnyi embert? Az én válaszom határozott igen. Van még elég hely és élelem, ha jól osztjuk szét és használjuk fel, amit megtermelünk. Hiszen ma az előállított élelmiszereknek majd a harmadát elpazaroljuk, ugyanakkor naponta sok tízezren halnak éhen. De vajon így van-e ez más javainkkal is? Vajon jó-e az az irány, hogy egyre inkább olyan termékek (gépkocsi, mobiltelefon, mosógép stb.) kaphatók az üzletekben, amelyeket nem lehet vagy nem érdemes javítani, csak cserélni, mert olyan anyagokból és olyan technikával készültek, hogy nagyon gyorsan elavulnak?

 

Így az év elején érdemes elgondolkozni azon, hogy amit karácsonyra megvettünk, meddig marad használható, javítható-e, vagy egy-két hónap, év után a kukába kerül. Az első mobiltelefonom hat évig volt használható, a mai készülékek egy-három év alatt tönkremennek. Az elektronikus háztartási eszközök, a bútorok, de még a tornacipő is sokkal előbb avul, mint húsz évvel ezelőtt, és mindezek csak a hulladéklerakókat gyarapítják. A kereskedők egyik fontos jelszava már régóta az, hogy „használd és dobd el”! Csakhogy egy használati eszköznek nem volna szabad olyannak lennie, mint a rágógumi, amit rövid használat után eldobunk. A tartósság érték. A hosszú időn át használható termék drágábbnak tűnik, de valójában nemcsak hogy olcsóbb, hanem jobb, emberibb és takarékosabb is: nem a pazarlást, hanem a megóvást, a megőrzést teszi az életvitel központi elemévé.


Néhány hónappal ezelőtt szerepelt a híradásokban, hogy Németországban hivatalos hatósági vizsgálat indult a termékek „tervezett avulásával”, illetve a javíthatóság hiányával kapcsolatban. Végre! Egy ilyen vizsgálat során fény derülhet arra is, hogy az elmúlt évtizedekben miként és miért rövidült az eszközök élettartama, és ebben milyen szerepet játszottak a gyártók döntései, illetve a fogyasztói szokások. A gyártók és forgalmazók mindig azt hangsúlyozzák, hogy a fogyasztó diktál, azaz az igények határozzák meg a kínálatot. Ám sajnos ez nem egészen igaz. A reklámok és más marketingeszközök arról győzik meg a fogyasztót – sokszor a saját gyermekein keresztül –, hogy azon termékek közül válasszon, amelyek a legnagyobb haszonnal járnak a gyártó és a kereskedő számára.

 

A „menüt” nem a fogyasztó állítja össze. Ő csupán választ a meglévő lehetőségek közül. Igaz, egyes kutatók azt állítják, hogy a gyártók mellett a felhasználók is felelősek a jelenlegi helyzetért, hiszen vásárlási magatartásunkkal mi, fogyasztók is hozzájárulunk a kínálat alakításához. Amennyiben tartósabb, javítható készülékekre lesz igény, akkor az ipar olyanokat fog előállítani.

 

Lám, lám, a gyártónak és a fogyasztónak is megvan a maga felelőssége. Csakhogy a fogyasztó nem tudja, hogy például egy gramm arany előállításához hány tonna követ kell megmozgatni. Fogalma sincs arról, hogy egy olcsó, ám nem tartós háztartási eszköz előállításához több energiára és anyagra van szükség, mert rövidebb az „életciklusa”, így többször kell cserélni. Ezeket az adatokat csak a gyártók tudják. Az olcsóbb így lesz végső soron drágább, és ez jó üzlet. Pedig jó üzlet lehetne a minőség, a tartósság, a biztonság is: az ilyen, időtálló termékek eladásához nem kellene meggyőző, harsány reklám. A gyártó, a kereskedő és a vevő is jól járna, ha közösen állítanának elő olyan értéket, amely nemcsak a gazdaság, hanem a teremtett világ megőrzése szempontjából is hasznos.