Határvilág

Ahhoz, hogy Bosznia sokszínűségét, határok által szabdalt világát megértsük, vissza kell mennünk a XV. századba, amikor a török elnyomás miatt az addig keresztény állam széthullott. A négy évszázadon át tartó oszmán világ itt mást jelentett, mint a hazánkbeli „csak” százötven évnyi megszállás. Bosznia megőrizhette nevét és területi integritását. A lakosság, főként az elit fokozatosan áttért az iszlámra. A keresztényeket szultáni dekrétum védte. Ekkor települt szét az országban Bosznia ortodox közössége, és érkezett jelentős számú zsidó menekült. A virágkor volt ez. A Török Birodalom szétesése után azonban hanyatlásnak indult az ország, 1908-ban pedig az Osztrák-Magyar Monarchia magába olvasztotta. 1914-ben Gavrilo Princip Szarajevóban lelőtte az osztrák trónörököst, ez vezetett az I. világháború kirobbanásához. A legnehezebb időszakot a kilencvenes évek első felében zajló polgárháború okozta. A jugoszláv utódállamok legvéresebb harcai dúltak itt, az országot az addig békességben élő horvát katolikusok, szerb ortodoxok, és muzulmán bosnyákok borzalmas csatatérré változtatták.
Ez a különös sorsú ország rejt egy horvát katolikus falut, amelynek neve már világszerte ismert. Medjugorje a keresztény és a mohamedán világ határán fekszik, a katolikusok és muzulmánok által még ma is megosztott Mostartól huszonhat kilométerre.A kiégett házak még ma is az értelmetlen pusztításra figyelmeztetik az utazót. Az üszkös téglák közt kapaszkodó zöld növények már az élet hírnökei. Kívül már béke van. De az itt maradottak nehezen gyógyuló sebeket kaptak. Családok estek szét, életerős fiatalemberek vesztek oda, testvér fordult testvér ellen. Nőket erőszakoltak és gyerekeket öltek meg. És azóta a gyilkosoknak és az áldozatok hozzátartozóinak tovább kell élniük, ha nem is együtt, de legalább egymás mellett.

A falu 1981-ben vált ismertté, amikor gyermekek a köves hegyoldalban egy nőalakot pillantottak meg kisgyermekkel a karján. A hír, hogy a Szűzanya megjelent, gyorsan eljutott az ország határain túlra is. A látnokokat orvosok vizsgálták, és megállapították, hogy nincs elmezavaruk, és nem kábítószeresek. Az akkori jugoszláv hatalmat ez nagyon bosszantotta. A gyerekeknek és támogatóiknak mind az egyházzal, mind a hivatalos szervekkel sok konfliktusuk volt. Azóta eltelt majdnem harminc év, Jugoszlávia szétesett, az ország véres csaták színhelyévé vált. Medjugorje sértetlen maradt. A látnokok családot alapítottak. Időnként továbbra is megjelenik nekik a Szűzanya, aki üzeneteket ad számukra, és a Béke királynőjeként köszönti őket.

Zarándokok ezrei jönnek ide és járják végig a keresztutat a csupa szikla, olykor szinte járhatatlan Krizevacon. Van, aki csodát akar látni. Van, aki „csak” közelebb akar kerülni Istenéhez és önmagához. Akad, aki kételkedve érkezik ide, és úgy is tér haza, de hallottunk már gyógyulásokról, megtérésekről is. Egyházunk óvatos: a magánzarándoklatokat engedélyezi, és nem tiltja meg, hogy papok kísérjék a híveket. De a Szűzanya megjelenésének valódiságáról nem nyilatkozik. De mi is akkor Medjugorje? Talán éppen annyi, mint minden hely, ahová elutazhatunk, hátrahagyva gondjainkat. Ahol megadatik a lehetőség, hogy valami személyre szabottat élhessünk át. Az ember láthatja a Jelenések hegyét, végigjárhatja a kegytárgyboltokat, részt vehet szentmiséken. De lehet, hogy „csak” annyi lesz az övé, hogy egészben leért a Krizevacról. És járt a Cenacolóban. Medjugorje különböző közösségeknek is otthont ad. Az egyik ilyen a Cenacolo, amelyet Elvira Petrozzi nővér alapított Olaszországban. Megesett a szíve az utcán kallódó fiatalokon, ezért egy romos házban, két nővértársával és néhány fiatallal megnyitotta – ahogyan ő nevezi – az élet iskoláját. Ma világszerte kétezer fiatalnak adnak esélyt az új életre. Medjugorjében két házuk működik. Az egyik nőknek és gyermekeiknek, a másik férfiaknak.

Életük bizonyos értelemben nyitott könyv. A látogatókat szívesen fogadják. Bárhonnan érkezhet segítségre szoruló. Olasz a közvetítő nyelvük, amit ott sajátítanak el. Legtöbbjük drogproblémákkal küzd. A férfiak házában egy horvát és egy bosnyák fiatalember mesélt nekünk. Szigorú napirend szerint élünk. Reggel hatkor kelünk, rózsafüzért imádkozunk, majd megosztjuk egymással a közösségben tapasztaltakat. Reggelizünk, majd dolgozunk. Főként kőműves- és asztalosmunkát végzünk. Egyesek kegytárgyakat készítenek, mások főznek. Ebéd után kézzel mosunk, aztán beszélgetünk. Délután kezdődik a második műszak. Három órakor – mindenki a maga helyén – elmondjuk a fájdalmas rózsafüzért Elvira nővérért. Este hat és hét között befejezzük a munkát. Elmondjuk a harmadik rózsafüzért, vacsorázunk, végül tíztől nyugovóra térünk. Nem nézünk televíziót, nincs internet. De – mosolyogva teszik hozzá – elég ügyesek vagyunk ahhoz, hogy értesüljünk a hírekről. A család meglátogathat bennünket, mi azonban másfél évig nem mehetünk haza. Beköltözés előtt mindenkivel elbeszélgetnek. Aki drogproblémákkal küzd, annak még kint le kell állnia, a közösségben nincs orvos. De így is akad, aki aktív drogosként költözik be. Kapnak egy kis kamillateát és jó munkát. Természetesen az ajtó nyitva áll; ha valaki el akar menni, nem marasztaljuk. Minden fiatalnak van egy régebb óta itt élő „őrangyala”, aki kezdetben az egész napot vele tölti. Fontos ez, kiváltképp, ha még rabja a drognak.

A rózsafüzér imádsága a legtöbb idecsöppenőnek idegen. Ez sem kényszer, de előbb-utóbb mindenki bekapcsolódik. A világba három-négy év múlva illeszkedhetünk vissza. De elmenni sem kötelező. Itt mindenki addig marad, ameddig akar. Ez életforma. Van házunk családosok számára is. A közösségben nincs vezető, a régebb óta itt élők a felelősek mindenért. Mi itt kilencvenen élünk húsz nemzetből. Tudjuk, hogy imádság nélkül a közösség széthullana, annyira különbözünk egymástól. Adományokból és kezünk munkájából élünk. Tizenöttől hatvanöt éves korig mindenféle korosztály képviselteti magát. Magyaráznak, lelkesek. Tekintetük tiszta és komoly. Beszélnek a kápolnájukról is, amelynek csodálatosan szép feltámadási ikonját társaik festették. Előképzettség nélkül, némi graffitis gyakorlattal, de inkább böjttel, imával „felfegyverkezve”. Kérdéseinkre olykor elnéző és kedves mosoly a válasz. Találgatjuk, vajon mi okozhat konfliktust köztük. Egyikünk meg is kérdezi. Mire Goran bosnyák szeme villan, de nevetve válaszol: Gyere velünk csak egyszer focizni, és meglátod. Ez Bosznia, ahol a háború és a béke még egyszerre valóságos, de ahol a müezzin énekére a szomszéd faluból már katolikus vagy ortodox harang kondul. Ez Medjugorje, ahol a giccses máriás bazár és a Szűzanya egyszerű és világos üzenetei egyaránt megférnek egymással. És ez a Cenacolo, ahol a magányos heroinista delíriumát a rózsafüzér imádság és a közösség ereje váltja fel. A határok helye ez, ahol megérti az ember a zsoltárost: Határaidon Ő ad békét neked.

Goran vallomása

Tizenhét évesen szült az anyám, apámat sohasem ismertem. A nagyszüleim neveltek. Gyerekként mindenem megvolt. Az iskolában jól tanultam, tehetségem volt a rajzhoz. De nagyon magányosan éltem. Tizennyolc éves voltam, amikor vége lett a háborúnak. Egy diszkóban dolgoztam, inni kezdtem, és illegális dolgokba keveredtem. Sok pénzem lett, de sohasem volt elég. Egyetemre is beiratkoztam, festettem is, de semmiben sem találtam nyugalmat. Nem tudtam, mit akarok. Bejártam Európát. Szerencsejátékozni kezdtem. Egy év alatt mindent elveszítettem. A pénzemet, a barátaimat, a családomat. Zágrábba költöztem, de ott még rosszabb lett minden. A végén már vagonokban aludtam. Két rendőr visszatoloncolt Boszniába. Nem azért jöttem ide, hogy megváltozzam, de a hely megváltoztatott. Sokáig nem értettem, mit keresek a narkósok között, egészségesnek gondoltam magam. Később rájöttem: én sem vagyok különb náluk. Sosem fogom elfelejteni, amikor először olvastam fel olvasmányt a misén. Két perc volt az egész, de életemben nem féltem annyira. Utána leomlott bennem egy fal. Megtanultam térden állva élni.

Radovan tanúságtétele

A családomban nem volt béke és szeretet. Huszonkét évesen bezárkóztam, elveszítettem a reményt, depressziós lettem. Pszichiáterekhez jártam, de senki és semmi nem segített. A nővérem beszélt nekem a Cenacolóról. Eljöttem ide. Beszélgettem egy itt élő fiúval, és ez nagyon mélyen megérintett. Itt maradtam, de az elején nagyon nehéz volt. Büszke voltam, és erősnek akartam látszani. De közben megtapasztaltam a szeretetet. Az életem fontos lett mások számára. Nem hibáztattak, ha elrontottam valamit. A családomban ilyet sosem élhettem meg. Végre szeretve éreztem magam. De nem féltek megmondani azt sem, ha büszke és önző voltam, ami nagyon fájt. Ilyenkor úgy éreztem, ismét csak a saját problémáim körül forgok, nem tudok megváltozni. El akartam menni. De amikor a legnehezebb volt, Isten kinyújtotta a kezét. Itt maradtam. A szenvedéseken keresztül tudtam megváltozni. Most már én segítek másoknak, én lehetek tanúja annak, amikor egy új fiú hosszú idő után először mosolyog.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..