Ha a külső megjelenést és a viselkedést nézzük, akkor az ember és az állat között nagyon sok közös vonást felfedezhetünk. Ám amióta a filozófia létezik, mindig elő-előkerült az a kérdés, hogy a kettő között hol húzódik a határvonal. Gánóczy professzor Állati ember – emberi állat című előadásában először Descartes felfogását idézte fel. A racionalizmus atyja szerint egyedül az ember rendelkezik öntudattal, csak róla mondható, hogy gondolkodó lény, az állatokat pedig az anyagilag kiterjedt dolgok közé kell sorolni. Az állat pusztán mechanikus módon reagál a külső ingerekre, nincs se szelleme, se lelke. Egyedül az ember a természet ura és birtokosa. Voltaire ezzel szemben azt állította, hogy az állat is tanul, állati szellemről és lélekről is beszélt. A felvilágosodás eszmei talaján álló filozófus ezt bibliai érvekkel is alátámasztotta: az ember és az állat is „lélegző lélek”. Egy véleményen volt Assisi Szent Ferenccel, aki a tücsköt és a nyulat is testvérének tekintette.
Gánóczy Sándor saját megközelítését bibliai zooantropológiának nevezte. A Teremtés könyvében mind az ember, mind az állat a föld benépesítésére kap felhívást, s mind a kettő a növényeket kapja eledelül. Ezek szerint biológiai és ontológiai közelség van az ember és az állat között, ám a Szentírás a különbségekre is utal. Az ember Isten képviselője, és az állatok alá vannak rendelve. Az itt használt „uralom” szót erőszakos és szelíd tevékenységként is lehet értelmezni. Ebben az esetben a „jó pásztor” értelmezés a helyes, a felelősségteljes gondoskodás, ahogyan azt Immanuel Kant is látta. Ha az ember Isten kép-viselője, akkor nem uralkodhat erőszakkal.
A Biblia bölcsességi könyvei gyakran említik az állatokat a valósághoz való helyes hozzáállás mintájaként. „Négy igen apró dolog van a földön, mégis a bölcsek között van a helyük: Olyan nép a hangyák, amelynek nincs ereje, mégis összegyűjtik nyáron élelmüket” (Péld 30,24–25). „Kérdezd csak a barmot, az is megtanít rá, az ég madarai hirdetik majd neked. Tanítód lesz, mi a földön csúszik-mászik, a tenger halai elbeszélik neked” (Jób 12,7–8). „Aki bikát áldoz, embert is öl” (Iz 66,3).
A keresztény hagyomány nem fordított különösebb figyelmet az állatokra. Assisi Szent Ferenc az ember fivéreinek, nővéreinek tekintette az állatokat, a katolikus Victor Hugo pedig – igen merészen – a barbár módon a ház ajtajára szögezett bagolyban a keresztre feszített Krisztust látta megjelenni. Az az elképzelés, hogy az állatoknak önmagukban is értékük van, s nem csupán azért, mert a Teremtőt magasztalják és az embert szolgálják, a felvilágosodás gondolkodóinál jelent meg először. A Tanítóhivatal sokáig nem foglalkozott e kérdéssel. Az 1992-ben megjelent Katekizmus rövid fejezetben ír az állatokról, de csupán az Istenhez és az emberhez fűződő viszonyukról beszél.
„Az állat szempontjainak” figyelembevételéhez a filozófusnak, a teológusnak a szaktudományok eredményeit is számításba kell vennie. Gánóczy professzor António Damásio portugál születésű, Amerikában élő neurobiológus és Csányi Vilmos Széchenyi- díjas biológus meglátásaira támaszkodott előadásában. Damásio szerint az állat nem hasonlítható egy előre programozott géphez. A tudat megjelenése a „magtudat” és a kiterjedt tudat végletei között lehetséges, utóbbi képes időbeliségének érzékelésére. Az állatok esetében magtudatról beszélhetünk, mely a külső tárgyak behatása során jön létre, ilyenkor az élőlény egy időben érzékeli önmagát és a környezetét. A professzor szerint a mai természettudomány meggyőző módon bizonyítja, hogy az emberi öntudat magszerűen már az állatokban is létezik.
Csányi Vilmos kutatása arról győzhet meg, hogy az ember a kutyát a maga „képére és hasonlóságára teremtette”. A két faj párhuzamos módon fejlődött, folyamatosan hatással volt egymásra. A farkasból lett kutya – Csányi szavaival — „mesterséges állat”. Létrejöttéhez arra volt szükség, hogy a kutya értelmezni tudja az emberi kommunikáció apróbb megnyilvánulásait. A kutya ugyanakkor az embert fajtársának tekinti. Arról is bárki meggyőződhet, hogy a kutyák különböznek egymástól, sajátos „egyéniségük” van. A kötődésben azonban egyformák: elsősorban az emberhez tartoznak. Azzal, hogy a kutya az ember háziállatává lett, sajátosan humán viselkedési jellemzőkkel bíró lénnyé vált. Példa erre, hogy a gazda és kutyája együtt cselekvése során gyakran az állat a kezdeményező. Ám a kutya bizonyos emberi érzés megnyilvánulásokra is képes: haragra, félelemre, örömre, bánatra, hűségre és szánalomra. De vajon van-e éntudatuk, öntudatuk az állatoknak? Csányi szerint ezzel kapcsolatban annyit lehet mondani, hogy az emberi és az állati úgy viszonyul egymáshoz, ahogyan a „gyertya lángja a fényszóró fényéhez”.
Gánóczy Sándor előadása végén – melynek kijelentései megmaradnak a hipotézis szintjén – arra szólított fel, hogy „kortársaink az állatokat mintegy felebarátként kezeljék, azaz magukhoz közel álló élőlényként”. Ez a felfogás megalapozhatja egy új környezetetika kifejlesztését is.
