Fotó: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Ma a reménynek azon dimenziójánál szeretnék elidőzni, amely a virrasztó várakozás. A virrasztás témája az Újszövetség egyik vezérfonala. Jézus így biztatja tanítványait: „Legyen derekatok felövezve és lámpásotok meggyújtva! Legyetek olyanok, mint azok, akik várják, mikor tér vissza uruk a menyegzőről, hogy amikor megérkezik és zörget, azonnal ajtót nyithassanak neki!” (Lk 12,35–36). Ebben a Jézus feltámadását követő időben, amikor folyamatosan derűs és aggasztó időszakok váltják egymást, a keresztények sosem kényelmesednek el. Az evangélium azt ajánlja, hogy olyanok legyünk, mint azok a szolgák, akik nem fekszenek le, amíg uruk vissza nem érkezik. Ennek a világnak szüksége van a felelősségünkre, mi pedig azt egészen és szeretettel felvállaljuk. Jézus azt akarja, hogy dolgos életünk legyen, hogy sosem hagyjunk alább az őrködésben, és így minden, Isten adta új napot hálával és ámulattal fogadjunk. Minden reggel egy üres lap, amelyet a keresztény elkezd teleírni jótettekkel. Jézus megváltó műve már üdvösséget szerzett nekünk, de most még várjuk az ő királyi uralmának teljes megnyilvánulását: amikor végre Isten lesz minden mindenkiben (vö. 1Kor 15,28). A keresztények hitében semmi sem biztosabb ennél a „találkozónál”, ennél az Úrral való találkozásnál, amikor ő eljön. És amikor elérkezik az a nap, mi, keresztények olyanok akarunk lenni, mint a szolgák, akik felövezett derékkal és meggyújtott lámpással töltötték az éjszakát: készen kell állnunk az érkező üdvösségre, készen kell állnunk a találkozásra! Gondoltatok már arra, milyen lesz, amikor találkozunk majd Jézussal, amikor eljön? Egy hatalmas ölelés lesz, hatalmas, nagy öröm. Úgy kell élnünk, hogy várjuk ezt a találkozást.
A keresztény nem unalomra teremtett, hanem türelemre. Tudja, hogy a szürke hétköznapok egyhangúságában is ott rejtőzik a kegyelem misztériuma. Vannak emberek, akik kitartó szeretetükkel kutakhoz hasonlók, melyek öntözik a szikkadt földet. Semmi sem történik hiába, és a keresztény ember számára nincs olyan élethelyzet, amely teljesen ellenállna a szeretetnek. Egyetlen éjszaka sem olyan hosszú, hogy elfeledtesse a hajnal örömét. És minél sötétebb az éjszaka, annál közelebb a hajnal. Ha egységben maradunk Jézussal, a nehéz pillanatok hidege nem bénít meg minket; és ha az egész világ is a remény ellen prédikálna, ha azt mondaná, hogy a jövő csak sötét fellegeket hoz, a keresztény tudja, hogy abban a jövőben ott van az Úr visszatérése. Hogy ez mikor lesz, azt senki sem tudja, de annak gondolata, hogy történelmünk végén az irgalmas Jézus vár ránk, elég ahhoz, hogy bízzunk, és ne átkozzuk az életet. Minden megmenekül. Minden! Szenvedni fogunk, lesznek órák, amelyek haragot és méltatlankodást váltanak ki belőlünk, de az édes és erős emlékezés Krisztusra elűzi annak kísértését, hogy azt gondoljuk: ez az élet elhibázott.
Miután megismertük Jézust, már nem tehetünk mást, mint hogy bizalommal és reménnyel fürkésszük a történelmet. Jézus olyan, mint egy ház, mi benne vagyunk, és e ház ablakából nézzük a világot. Következésképpen ne zárkózzunk újra önmagunkba, ne sírjuk vissza mélabúval a fényesnek látott múltat, hanem nézzünk mindig előre, egy olyan jövőbe, amely sosem csak a mi kezünk műve, hanem mindenekelőtt a gondviselő Isten állandó törődéséé! Minden, ami sötét, egy napon világossá válik.
Gondoljunk arra, hogy Isten sosem hazudtolja meg magát. Soha! Isten sosem okoz csalódást. Az ő ránk vonatkozó akarata nem ködös, hanem egy világosan megfogalmazott üdvösségterv: „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,4). Ezért nem adjuk meg magunkat pesszimistán az események folyásának, mintha a történelem olyan lenne, mint egy irányíthatatlanná vált vonat. A belenyugvás nem keresztény erény. Ahogyan az sem keresztényhez illő, hogy megvonjuk a vállunkat vagy leszegjük a fejünket a számunkra elkerülhetetlennek tűnő sors előtt.
Aki reményt visz a világba, az sosem beletörődő ember. Jézus azt ajánlja, hogy ne ölbe tett kézzel várjuk: „Boldogok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál” (Lk 12,37). A békének nincs olyan építője, aki nem veszélyezteti személyes békéjét, amikor felvállalja mások problémáit. A beletörődő ember nem békeépítő, hanem lusta, kényelemszerető ember. A keresztény viszont békeépítő, amikor kockáztat, amikor mer kockázatot vállalni azért, hogy elvigye a jót, azt a jót, amit Jézus adott nekünk, amit kincsként adott nekünk.
Életünk minden napján ismételjük meg a fohászt, amelyet az első tanítványok a maguk arámi nyelvén a „Marana tha” szavakkal fejeztek ki, és amelyet ott találunk a Biblia utolsó versében: „Jöjj el, Úr Jézus!” (Jel 22,20). Ez minden keresztény egzisztencia refrénje: világunkban semmi másra nincs szükségünk, csak Krisztus simogatására. Micsoda kegyelem, ha az imában, életünk nehéz napjaiban meghalljuk az ő hangját, ő ugyanis válaszol nekünk és biztosít minket: „Igen, hamarosan eljövök!” (Jel 22,20).
Fordította: Tőzsér Endre SP
