Élete első huszonkét évében Budapesten lakott, majd Németországba költözött, ahova később családja is követte. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?
– Tősgyökeres budai gyerek vagyok, a Kútvölgyi úti kórházban születtem, és a Zugligeti úton, majd a Sashegy közelében, Farkasréten laktunk. 1968-ban negyedéves voltam a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, orgona és zeneszerzés tanszakon, amikor huszonkét esztendősen, egy hollandiai tanulmányút kapcsán megragadtam az alkalmat, hogy újrakezdjem az életemet, mert Budapesten kilátástalannak éreztem a folytatást. 1972-ben nővérem és szüleim is követték a példámat, így családunk tagjai édesapám utolsó tizennégy életévében egymás közelében élhettek Németországban. Öt évig főhivatású karigazgató és orgonista voltam az alsó-szászországi Wildeshausenben, majd huszonkilenc éves koromban Bajorországban a Würzburgi Zeneművészeti Főiskola tanára lettem, onnan is mentem nyugdíjba. Északnémet feleségem fantasztikusan megtanult magyarul, jóval több magyar népdalt és egyházi éneket tud fejből, mint én, és nagyon szereti Magyarországot. 1982-ben született meg Dániel fiunk, aki optimális keveréke a szüleinek, és ő is diplomás orgonista lett.
Egyértelmű volt az Ön számára, hogy zenével fog foglalkozni?
– Eleinte nem, bár zenével nőttem fel. Legkorábbi gyermekkori élményeim közé tartozik például, hogy elalvás közben a szomszéd szobából gyakran áthallatszott, ahogyan édesapám csodálatos darabokat zongorázott. Csupán évekkel később jöttem rá, hogy ezek a zongorairodalom legnagyobb, legvirtuózabb művei, Chopin, Liszt és Mozart darabjai voltak, amelyeket ő esténként csak úgy kikapcsolódásként eljátszott. A belenövés a zenébe így alapélmény volt számomra. Bármilyen kérdés foglalkoztatott a zenével kapcsolatban, otthon édesapámtól mindig mindenre fantasztikus válaszokat kaphattam. Édesapámnak hivatalosan soha nem voltam a tanítványa, de ha utólag visszagondolok arra, hogy mit, kinél tanultam meg, akkor látom, hogy a legtöbbet neki és édesanyámnak köszönhetek, aki középiskolai ének-zene tanár volt. Az otthoni életformánk révén nővéremmel együtt szinte ozmózisszerűen kaptuk meg a zenét, így mindketten muzsikusok lettünk.
Mennyire próbálta meg továbbadni a fiának azt a zenei nevelést, amelyet az édesapjától kapott?
– Már gyerekkoromban is rengeteget improvizáltam zongorán. A zene mesterségbeli oldalát édesapám mellett olyan módon tudtam elsajátítani, hogy az soha nem vált megerőltetővé számomra, mert annyira szervesen jutott el hozzám. Édesapám, látva, hogy nagyon szeretek ezzel foglalkozni, tizenhárom éves koromban, egy nyári szünet néhány hetében megtanította nekem a teljes klasszikus összhangzattant, ami egyébként egy konzervatóriumi tanmenetben két-három éves anyag. Ez óriási lökést adott az improvizációimnak és a zene további megértésének. Ez az intenzív időszak később aztán mind tartalmi, mind módszertani szempontból meghatározta a tanári munkámat is, és amikor a fiam elérte ugyanezt a kort, akkor vele is végig tudtam menni ezen az úton.
Milyen érzés, hogy májusban együtt léphetnek fel a Művészetek Palotájában?
– Dániel fiammal már több mint tíz éve adunk közös hangversenyeket. Ilyenkor szellemi értelemben mindig három generáció van jelen, hiszen ezeken az alkalmakon általában édesapám művei is elhangzanak. Mivel fiammal zeneileg és egyébként is egy hullámhosszon vagyunk, egy ilyen hangverseny teljesen természetes, harmonikus állapot számunkra.
Hogyan hatott a hitére az, hogy Ön egyházzenész?
– Édesapám egyházi szövegű kórusművei a Biblia számomra leglényegesebb szakaszait tartalmazzák. Ezek az alapgondolatok megzenésített formájukban sokkal elevenebben kerültek be a tudatomba, mintha csupán szövegként ismertem volna azokat. Például édesapám 1960-ban komponálta a Dicsérő ének című kantátáját a 45. zsoltárból vett versekre. Ennek az a dallamsora, hogy „Hadd hirdessem a te nevedet nemzedékről nemzedékre”, már tizenöt éves korom óta gyakran lüktetett bennem. Egy ilyen háttérrel ez a gondolat teljesen magától értetődővé válik. Édesapámnak szinte ez volt az életmottója, és ezt élte meg küldetéseként még a legsötétebb 1950-es években is.
Bizonyára a gyermekkori élményeim szerves folyománya, hogy az én zeneszerzői tevékenységem súlypontja is az egyházzene lett. Leginkább ebben találtam meg önmagam, s így a fiamnak is tovább tudtam adni. Ezt sem akarni, sem elhatározni nem lehet, a családommal együtt valóban ajándékként éljük meg mindezt. Boldog vagyok, hogy ilyen nemes anyagokkal foglalkozva tölthettem el az életemet. Tudom, hogy ez nem magától értetődő, és ezért nagyon hálás vagyok Istennek. Egy zeneszerzőnek amúgy is művészi-erkölcsi kötelessége, hogy másokkal is megossza azt, ami adatott neki.
Mennyiben más az, ha egyházzenét komponál, mint ha világi zenét?
– Úgy élem meg, mintha egyfajta kerti tömlő lennék, amelynek csak akkor van használati értéke, ha rá van kapcsolva egy jó, tiszta forrásra. Ha aztán ez a friss víz átmegy rajta, akkor majd a másik végén kiáramolva virágokat vagy embereket örvendeztethet meg. Számomra a művészetnek is csak akkor van értelme, ha általa valami olyasmit tehet az ember, ami mások számára áldássá válhat. Az, hogy világi vagy éppen egyházi zenét komponálok, bizonyos szempontból nem is az én kezemben van, hiszen én mindig csak azt írom meg, ami az adott időben hangok formájában átfolyik rajtam. Az egyházzene nem csupán gyülekezeti énekeket jelent. Idetartozik minden olyan zene, amely művészi kidolgozottságú, amely lelkesítő, és amely Istennek van szánva. Ennek a három szempontnak az együttes jelenléte független attól, hogy egy korál feldolgozásáról vagy éppen egy szövegtől, énekhangtól független, tisztán hangszeres kompozícióról van-e szó.
Hogyan lehet a zenének missziós hatása?
– A zenével olyan embereket is elérhetek, akik egyébként nem nagyon foglalkoznak a hit kérdéseivel vagy a Bibliával. Gyakran megtapasztaltam már, hogy a zene hatására jelentős beszélgetések alakultak ki növendékeimmel, kollégáimmal, ismeretlen koncerthallgatókkal is. Akár a professzori pályafutásom alatt, akár a hangversenyeim kapcsán többször is átéltem, hogy ezekből a szituációkból csodálatos dolgok születhetnek. Állandó tapasztalatom az is, hogy minél művészibb igényű egy zene, annál erőteljesebb lehet a katartikus, felemelő hatása. Ezeknek a zenei műfajoknak sajnos még nincs meg a helyük a magyar református gyakorlatban. Jó volna, ha az istentiszteletnek mindenütt lehetne egy olyan része, amikor például az orgona prédikál, hiszen a gyülekezeti tagoknak hét közben csak ritkán lehet ilyen élményük, mert otthonukban a rádióból általában nem ilyen zene szól. Vasárnaponként azonban így ők is olyan zenei élmény részeseivé válhatnának, amely világosan elkülönül a hétköznapoktól, s ezáltal bizonyára másképp térnének haza a templomból, mint ahogyan odaérkeztek.
