Harmóniában a mennyei ritmussal

Úgy gondoltuk, nem írunk sokat a papi és a szerzetesi hivatásról, hanem kérünk, írd le te nekünk, mit gondolsz, mit érzel. Természetesen lehetőséged nyílik személyesen is felvenni a kapcsolatot bármelyik rendtaggal.” Ezekkel a szavakkal fordul a csornai premontrei apátság internetes oldalán azokhoz a fiatalokhoz, akik az elektronikus hálón megtalálják a hívást. A premontrei rend idén emlékezik alapítója, Szent Norbert halálának 875-dik évfordulójára, s éppen húsz esztendeje, hogy a szerzetesrendek működésének ezerkilencszázötvenes betiltása után, 1989. augusztus 13-án a premontrei szerzetesek generális apátjának és a csornai prépostság számos rendtagjának jelenlétében negyven év után beöltözött az első novícius.

Az említett két évszám szinte átíveli a magyar történelmet, a Kárpát-medencei évszázadokat mindenképpen. Azt a benyomást keltheti, mintha a szerzetesrendek történelem fölött álló, szinte időtlen intézmények lennének. Ez részben igaz, amennyiben az egyház láthatatlan – isteni – valóságára gondolunk, ugyanakkor a látható valóság nagyon is ki van téve, része az emberi történelemnek. Egy szerzetesrend addig létezik – hiszen számos szűnt meg, s születtek újak–, ameddig küldetése van, fogalmazzák meg maguk a szerzetesek, s így gondolják a premontreiek is. Hogy mi lenne ez a küldetés? A közösség hivatását a lelkipásztorkodásban és a tanítás-nevelésben jelölik meg. Ennél fontosabbat aligha találhatnánk: a lélek és az ifjúság gondozása. Minden jövőnek ez az alapja, s különösen érezhetjük ezt, ha figyelmesen nézünk körbe mostani világunkban: a hanyatló civilizációban a kolostorok, a szerzetesi (egyházi) iskolák a szigeteket jelentik, a fönnmaradás lehetséges földjét. Az aláhullás magával sodor, ezért is nehezebb ma fölismerni egy fiatalnak, valójában hol az ő helye, milyen életpályára hivatott.

Persze ne gondoljuk, hogy más korokban sokkal egyszerűbb volt felismerni a követendő utat. Az 1080 körül született Xanteni Norbertet kényelem és biztonság vette körül: gazdag és pompakedvelő németalföldi hercegként élt. Aztán egyszer csak – ennek természetéről a legnehezebb beszélni, hiszen túlmutat az emberi elme közvetlen befogadóképességén – harmincöt éves kora körül, 1115-ben megtért. A leírásokban drámai megtérésről olvashatunk, s ez kissé romantikusnak, talán melodramatikusnak hat. Pedig nincs egyébről szó, minthogy Norbert egyszerű felismerésre jutott: élete halandó, s ez a tény csak akkor szabadítható ki a lét-abszurditás őrületéből, ha életét Isten szeretetének tengelyébe helyezi. Így áll helyre az emberi gondolat- és érzésvilágban az élet, a teljes élet rendje – amely nem a mi felismerésünktől függ, nem azzal hozzuk létre, a felismerés saját, egyedi életünk esélyét jelenti. Norbert papi szolgálatba lépett, vándorprédikátorként élt. Elhagyta a hercegi esélytelenséget. A korszellem – régen is, ma is – mit mond az ilyen magatartás láttán? Különcségről beszél, netán bolondnak tartja az illetőt. Csakhogy elfeledik: aki a korszellemmel köt házasságot, hamar özveggyé válik. Norbert „házassága” az evangélium hirdetésére szólt, s erre bizony az ő korában is nagy szükség volt: az akkori papság energikus lelki megújításra szorult, s az egyház is kiszabadításra várt a feudális világrend hatalmi szövevényéből. Nem véletlen, hogy egymás után alakultak a szerzetesrendek (karthausiak, kamalduliak, ciszterciek). Norbert a Saint-Gobain-i erdőben alapított házat azok számára, akik Istent keresték. Ezt a házat Prémontrénak hívták, és itt kezdődött a premontreiek története.

Norbert később egyházkormányzati küzdelmek részesévé vált Szent Bernáttal együtt, majd maláriában hunyt el 1134-ben. Száz évvel később már hatszáz háza volt a premontreieknek Európában, sőt, a Szentföldön és Ciprus szigetén is. (Gondoljunk bele: emellett a bencések és más szerzetesek számos háza népesíti be Európát ekkoriban. Ha Európa, az európaiság lényegét keressük, ebben a „kolostorerdőben” fedezhetjük föl.) Magyarországon még Norbert századában megjelentek az új szerzetesek: előbb Nagyvárad mellett, Váradhegy-fokon telepedtek meg. Az utolsó középkori alapítás IV. Béla király nevéhez fűződik: a csuti monostor. S következtek a kalandokkal, megpróbáltatásokkal teli évszázadok. Ismerjük II. József megszüntető rendeletét, amely a premontreieket is elérte 1785-87-ben. Majd következett I. Ferenc király idején, 1802-ben a rend(ek) visszaállítása (a jezsuiták története nem ebbe a sorba illeszkedik). A históriából ugorjunk a mába, s tegyük fel a kérdést: miért jó Csornán élni? Horváth Ödön Lóránt apát és a rendtagok erre a következőképpen válaszolnak: „Talán leginkább annak az időnek a megtapasztalásáért, amelyet Istennek adunk. Monostorban élni annyit jelent: elfogadjuk, hogy az idő Istentől való, s akik időben élünk, Istenben élünk.”A királyi rendelet a korábbi hat kolostort két központban egyesítette. Jászóhoz Leleszt és Nagyváradot csatolta, Csornához pedig Türjét és Jánoshidát. Ugyanakkor kötelezte a két prépostságot, hogy visszakapott birtokaik jövedelméből középiskolákat tartsanak fenn, és ezekben a rend tagjai tanítsanak. Így lett a premontrei Magyarországon, a bencésekhez és a ciszterciekhez hasonlóan, tanító renddé.

A zsoltárok, a több mint háromezer éves százötven zsoltár határozza meg a testvérek imaéletének az alapját. „Ezek a szövegek a legmaradandóbb értékűek számunkra. Emberi élményt, tapasztalatot közvetítenek. Az emberiség sóvárgásai, Istenre csodálkozása és kérései mind kifejeződnek bennük. És maga Isten is, aki szól hozzánk a zsoltárokban – mindegyikünkhöz személyesen.”Csorna harangtornyából naponta szól a hívás az ébredésre, istendicséretre, munkára, étkezésre, vagy valakinek a „hazaérkezésére”. Az idő szabad, reménnyel teli térré válik. „Reguláris életünk ismétlődő szokásai és mindennapi gyakorlatunk azt sugallják, ne meneküljünk el a magasabb eszmények elől – ahol megvan minden igaz ismeret – a jelen rózsaszín felhői közé.” A közösség fiatalokból és idősebb rendtagokból áll. Jó néhányuk intellektuális beállítottságú, köztük például Szuromi Szabolcs Anzelm kánonjogász-professzor –alig neveztek ki valakit is ilyen fiatalon egyetemi tanárrá –, mások gyakorlatiasabb alkatok. „Örökké vándorlunk igazi hazánk felé. Csornán élni azt jelenti, hogy megtanulunk harmóniába kerülni a »mennyei ritmussal«, folytonosan úton egy rejtett muzsika felé. Mivel mindenki a maga egyénisége szerint a helyére kerül, a közösségi élet így tesz szert a maga megkülönböztető ritmusára, s ez egybehangzik a mi isteni Mesterünk zenéjével.”

Az imaórák mellett a liturgia valódi központja a szentmise. „Egyszer egy évben ez az ünneplés egész éjszakán át tart, amikor a hajnalt váró gyermek módjára mi is vágyakozunk a napfelkeltére. És felkel. Felkel és újjáéled. Ez a »felkelés« adja meg minden napnak a valódi délidejét, középpontját.” A szombathelyi Premontrei Gimnázium híre néhány esztendő alatt túlnőtt a város határain. Az itt tanuló diákok többsége igazolja, Isten „összhangzattana” szerint lehet boldogan, felszabadultan élni ebben a világban is. A XIX. században fogalmazták meg a szerzetesek szolgálatukat a következőképpen: Minden jó ügyért készen! „Mi, premontreiek nem rendelkezünk sajátos, kijelölt területtel – de a gyakorlatban sokféleképpen igyekszünk szolgálni az egyházat, olyan közösségekként, amelyek mind éltetőbben testesülnek bele a helyi egyházba.”A tanítás és nevelés mellett lelkipásztori munkát is végeznek: Szombathely mellett Türjén találjuk a prépostsági templomot (1230 körül francia építőmesterek irányításával román-kora gótikus formát kapott) és a rendházat. Jánoshidán ugyancsak prépostsági templom emelkedik, s Budapesten, a Pozsonyi úton működik a Szent Ágoston Premontrei Kápolnaigazgatóság. Itt kell megjegyezni, hogy a rend Szent Ágoston reguláját követi. A lelki ellátást ugyancsak premontreiek adják a Győr környéki Maglócán, Dörben és Acsalagon.

A szerzetesek életéből nem hiányozhat a munka sem. Naponta kétszer, három-négy órán át ez tölti ki idejüket. „Életünknek igen fontos része, hiszen rajta keresztül szintén közösséget vállalunk minden ma élő emberrel, szerzetesi életünkkel visszatükrözzük a világból való voltunkat és az abba való beletestesülésünket. Persze ennek gyökereit az anyagiakban s az előre kiszámíthatatlan gazdasági és politikai életben is kell keresnünk. Szembe kell néznünk saját anyagi helyzetünkkel, úgyszintén működésünk »termelékenységével «, teljes beékelődésével a helyi gazdaságba. Isten gyakran megsegít minket, de nekünk is segítenünk kell magunkon.” S a rend tagjaira jellemző kedélyes humorral teszik hozzá: „Jól tudjuk: a mindennapi házimunka elvégzése sem a Szentlélek dolga.” A gödöllői épületegyüttest (1950 után agrártudományi egyetem) 1924-ben Takács Menyhért jászóvári prépost alapította azokkal a premontreiekkel, akik a kassai, rozsnyói és nagyváradi rendi gimnáziumok megszüntetése után nemkívánatos személyek lettek az elcsatolt területeken. 1937-ben önálló perjelségre emelkedett Gödöllő, s természetesen gimnáziumot működtetett. Majd az 1950-es szétszóratást követően 1989-ben tértek vissza a szerzetesek, nem egykori épületükbe, de Gödöllőre, s kezdetben Fényi Ottó, ma Ullmann Péter perjelségével 1992-től ismét működik gimnáziumuk – igaz, világi tanerőkkel. S tekintsünk a zsámbéki romtemplomra: az ősi monostor tövében is átvették a plébániát, és itt telepedett meg a rend női ága. Hogyan is szól a rend újabb jelmondata: (előbb latinul, hiszen oly szépen hangzik: ad omne opus bonum parati) – Minden jó ügyért készen! Erre hívja a történelemben sokszori megpróbáltatás után húsz éve ismét újraéledt premontrei közösség a boldogságot kereső fiatalokat.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..