Lovas kocsi vitte a tejet minden reggel Kölesdre. Aki orvoshoz vagy boltba akart menni, felkéredzkedhetett rá. Így indult a nap Hangospusztán az 1950-es, 60-as években. Később egyre többen tettek szert saját járműre – motorbiciklire, Trabantra –, s egyre elviselhetetlenebbé vált a műút hiánya. Az iskola 1963-ban megszűnt, a gyerekek a két kilométerre lévő Borjádra vagy a négy kilométerre lévő Kölesdre jártak, gyalog. A helyi téeszt összevonták a kölesdivel; ez se tetszett az ittenieknek. Lassacskán nem maradt semmi, amiért érdemes lett volna Hangosban élni. A hetvenes években megkezdődött az elvándorlás, és a rendszerváltáskor már csak egy család lakott a pusztán. Néhány évre rá ők is beköltöztek Kölesdre. Nemrég szedte le az áramszolgáltató a vezetékeket a még ép betonoszlopokról. Már több mint egy évtizede nincs fogyasztó. A faoszlopokat viszont „elfogyasztották”.A környéken egyetlen ember mozog legálisan – Greinfenstein József vadőr –, és sok illegálisan. A diófákat ellopkodták, és betörni is nagyon szeretnek a láncfűrészes természetjárók, bár a „választék” csekély. A hajdani hangosiak lebontották házaikat, és magukkal vitték a téglát, a gerendát, a cserepet. Csak két épület maradt, egy vadászház és egy présház, azokat fosztogatják ráérő idejükben a nagy helyismerettel rendelkező portyázók. Az 1600-as években virágzó földesúri birtok volt Hangos, cselédlakásokkal és sok gyümölcsfával. A XX. század elején a tulajdonos tönkrement, és eladogatta földjeit. Akkor kezdődött a jövés-menés. A század közepére a jövés abbamaradt. A század végére a menés is. A Felvidékről hat család települt ide a lakosságcsere során, 1947-ben, köztük Szabó Béla nagyszülei.
– A papa módos gazda volt – mondja –, tizenhét vagont rakott meg, úgy költözött. Hozott hat tehenet, négy növendék ökröt, fát, szalmát, szénát, gabonát, szerszámokat, bútorokat. Apám már ide jött haza a szovjet hadifogságból. Én itt születtem, itt voltam fiatal. A kultúrházba jártunk szórakozni, ahol Manci néni minden héten vetített egy filmet. Aztán felnőttem, és ‘77-ben beköltöztünk Tolnára. Lebontottuk a házat, s ott újat építettünk. Mindenki mindent vitt, az ingatlannak nem volt értéke, eladni nem lehetett. Még a templomot is meghirdették, bontásra. Azt az unokatestvérem, Szabó Miki vette meg, s Faddon építkezett belőle. Semmi nem maradt Hangosban, csak a temető. Mindenszentek előtt kijövünk, ha járható az út, és rendbe rakjuk a sírokat. Figyelmesebben szemügyre véve a hangosi tájat, kirajzolódik a településszerkezet. Látszik a fasorral és vízfolyással szegélyezett főutca, ahol nem sok dolguk lenne a forgalomszámlálóknak. Kivehetők még a leágazások, a hajdani porták bejáróútjai, bár ezek már igencsak bozótosak. A régi udvarok ékességei, a szilva-, alma- és körtefák sosem láttak permetet, mégis, máig szépen teremnek. Kis dombon állt a templom. Egy lépcső maradt meg belőle, néhány tégla – ami talán nem fért fel a fuvaros kocsijára –, és egy bádogdísz, egy tetőablak. Valamivel odébb a sírhalmok. Egyik-másik meglepő, de gondozott. Szétnézünk Szabóék háza táján. A zöld fűben virít egy piros fazék. Harminc éve piros. Jó reklám a hazai zománciparnak. Odébb egy kibelezett, megbarnult Pannónia motorkerékpár. Ezzel már nem dicsekedhetne a honi járműipar. Egy faltorzó a néhai melléképületből, egy kidőlt villanyoszlop, egy beomlott pince.
– Szépek voltak itt a karácsonyok, de nincs már bennem semmi nosztalgia – mondja az egykori hangosi halkan –; nincs már itt semmi, csak a pusztulás…
