Technikás „semmiségek” Bartolival

Írásban és szóban ilyen ultimátumot kap a hazai publikum Cecilia Bartoli budapesti debütáló hangversenye előtt. A figyelmeztetés első része persze jogos, hiszen ezt minden színházban és koncertteremben kérik (udvariasan), de a többi finoman szólva is bosszantó. Annyira, hogy az embernek kedve lenne kipróbálni: mi történne, ha elvillantana egy vakut… Az előzményekből mindenesetre úgy érezhetjük: vegyük megtiszteltetésnek, hogy megadott szabályok keretei között élvezhetjük a „világ talán leghíresebb” (és állítólag egyik legdrágább) operaénekesének produkcióját.

A cerberusok és a menedzsment által kreált „várakozásteljes” hangulatban az eseménylátogatók és az operabarátok szeretnék jól érezni magukat, hiszen borsos árat kellett fizetni a kivételes élményért. A Bartoli egyéniségétől távol álló uszályos bevonulás, a szünet alatti szükségtelen átöltözés mesterkéltséget, „megcsináltságot” tükröz. Ráadásul a Fischer Ádám vezényelte Mozart-Haydn-est némi csalódással indul: Bartoli hangjának volumene ugyanis nem túl nagy, mezzoszopránja kissé „fogott”, mélységei forszírozottak, forte magasságai vibrálnak. Igazán szépen középhangjai, pianói és persze legendás koloratúrái szólnak. Az előadás fénypontja a zárószám, Mozart Exultate jubilate motettája…

A jelenlévők – érthetően – leginkább az áriák nyaktörő mutatványait, a „gyors részeket”, vagyis Bartoli technikai bravúrjait várják. S valóban, a bohókás olasz művésznő, jól ismert mókás, „egzaltált” mimikájával (heves fejrándításokkal, szemforgatással és szemöldökemelgetéssel), igazi virtuóz módjára lenyűgözően gyöngyöztet, perget, hajlítgat és variál. A három ráadás ária (Haydn, Mozart, Rossini) már őszinte bravózásra/ bravázásra serkenti a felpörgetett közönséget; a Hamupipőke részlete a lehető leghatásosabb zárása a bemutatkozó estnek. Mégis, akkor azt szűröm le, hogy aki Bartolit egyszer élőben hallja, szinte mindent tud róla, túl sok meglepetést nem tartogat későbbre. Hiába keresem az egyéniség erejét, sokszínűségét. Szép volt, jó volt – elég volt. A Művészetek Palotájába szervezett Händel-koncertjéről és a Maria Malibran emlékét idéző műsoráról inkább lemondok… Számomra mértékadó zeneszerető barátaim azonban azt mesélik, hogy a MűPa-ban már kisebb volt a „felhajtás”, és a szívbőségből fakadó gazdag barokk program során megjelent a várt varázs. „Úgy szólt, mint egy csodálatos hangszer!” – hallom egyiküktől. Örülök neki. Hétvégén újra látom Bartolit a Májusünnepen az operaházi Turandoton. Ezúttal a közönség körében, az egyik emeleti páholyban foglal helyet. Egyszerűen, szerényen. Személyiségének megnyerő vonása ez az érdeklődés. Ezúttal honfitársa, Marcello Giordani diadalának tanúja és „közreműködője”. Másnap várja a harmadik fellépés, a „romantikus Malibrannal”. Biztosan ő is győzni fog, újra. Várom a híreket; drukkolok neki…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.