Halálig énekelt

Legfájdalmasabb versei egy tömegsírból kerültek elő. A bori notesz sorait megtöretett teste vére itatta át. A szerbiai munkatáborban, „Zagubica fölött a hegyekben” írta hibátlan hexametereit, fogolyként, férgek közt, „ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva”.
Megtalálva valódi hangját, finom szövésű és tiszta líráját, 1933-tól a halálraítéltek életét élte. Mint törzsén a krétával megjelölt fa, amely tudja, hogy rövidesen kivágják, de addig növeszti tavasz-leveleit. Hátán cipelte a halált, leroskadva, a szabad percekben írt rendületlenül. Az egyre meredekebb, éles kövű úton vonszolódva teremtett világirodalmi rangú költészetet! Magyarként számkivetve a magyarsághoz való tartozás szívszorító vallomását.
Tűnődő alázattal figyelte a tébolyult Európát, a távoli ágyúdörejt, a feldúlt otthonok üszkösödő romjait. Nem menekült. Befelé épített ösvényt a lélek felé. És ezt senki, semmi nem vehette el tőle. Radnótinak ez volt az egyetlen útja. Így győzött a halál felett: megmaradva bensőjében szabad embernek!

Drámai életindulása: születésekor édesanyja és ikertestvére meghalt. Apját is korán elvesztette. Végigkísérte az árvaság, az idill és a békesség keresése. A természet miniatűr képeit írta le első köteteiben. Az Újholdban (1935) már ott a halálfélelem, a sebzett nyugalom és kemény állásfoglalása. Járkálj csak, halálraítélt – írta egyik megrendítő verse fölé.
Kérdezhetjük, hogyan tudott így élni és dolgozni? Az erkölcs és a tisztaság törékeny pajzsát emelte az embertelenség ellen. Ceruzával a foszló papírra írt költészetét. Szabadon alakított eklogáit: a világon átsajgó rettenetet a humánum oldja, a vad ösztönöket az értelem… Fogyatkozó erejének végső nagy üzenete az Erőltetett menet. A förtelmes halállal szembe akart nézni, s felvenni a lehetetlen küzdelmet. Utolsó sorait örök biztatásnak szánta: „Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szívemben hordom / mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon / … de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek! / Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!”

Álom és valóság, békés hangulatok és lángoló városok összhangját teremtette meg, amelyek mögött a szeretett társ, Fanni törékeny alakja derengett föl. Mécsláng fényeként mutatta az utat. Gondolván, hogy a „búvó otthoni tájhoz” közeledett, pedig a halálhoz jutott egyre közelebb.
Levél a hitveshez, Gyökér, A la recherce… Töredék, mind néma kiáltás a sötét erőszakvilágban. A Hetedik eklogát a munkatáborban fejezte be, rongyosan és csontsoványan. Végleg beteljesedett jövendölése. Még néhány hosszú hét a keresztúton, azután felgyorsult az idő. Az első Razglednicát 1944. augusztus 30-án írta, az utolsót október 31-én, néhány nappal kivégzése előtt. A legvégső pillanatig remélve, hogy „van haza még”… és értik fájó-szép verssorait. Halálig énekelt, azután eltűnt a vérrel-füsttel-lánggal átszőtt időben.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..