Paszkál atya szeretett volna bölcs választ adni a lehangolt lénynek. De nem tudott, mert maga is mélységesen lehangolódott. Az újságokból gyakorta vette hírét állatkínzó cselekedetnek, s hasonló sűrűséggel a lelketleneket mentegető joggyakorlatnak. Amikor kutyájával (aki most az igazabbak álmát aludta a szoba sarkában) végigsétált kedvenc erdei ösvényén a napsütésben és az esőben és kedves hózivatarokban, hajlamos volt megfeledkezni arról, hogy más kutyáknak nem osztályrészük az erdei ösvények kegye. S hogy más gazdáknak nem természetes reflexük boldog kézfejjel elidőzni az eb bársonyos hátán, okos fején, dobbanó szíve fölött. A pingvin, mielőtt kicsiny szárnyát megrebbentve eltűnt volna, Szent Ferenc nevét suttogta, hozzátéve: „Assisiben annyi jóság gyülemlett össze, hogy szeráf legyen a talpán, aki érti, a világ más szegleteiben hogyan képes annyi gazemberség egymásra halmozódni.” Paszkál atya ezek után azt álmodta, hogy álmodik, s szeretne nem fölébredni belőle.
Igazak álma
„Csak derű marad, derű és megbocsátás a végén. A kerti asztal fölött megállapodik a nap, s a zenészek kotta nélkül játsszák a tökéletes művet. Ha akkor néz egymás szemébe két élő, nem az életet: Isten gondolatait látják. Ujjbegyük, akár egy magzat arca, újra ártatlanul fogadja a fényt.” Ezt írta Paszkál atya a Jelenések könyve margójára, enynyike széljegyzettel látta el a szent jóslatot, azután becsukta a Könyvet, párnája alá tette, és ráhajtotta a fejét abban bízva, amiben minden este: hogy ekképpen legalább alkalmi bebocsátást nyerhet az igazak álmába.
Mese
„A kislány szemébe könnyek szöktek, amikor rájött, hogy Isten a legárvább, mert neki nincs kihez imádkoznia. Akkor négyfelől egyszerre kelt fel a nap, és felszárította a gyermek könnyeit. A tagolatlan hajnaltól a füveken szelíd hullámzás futott végig, azután újra este lett. Vigyázatos gond jelölte ki a fények útját. Mintha valaki ezért a pillanatért imádkozott volna az idők kezdetétől.” Paszkál atya olyan éteri türelemmel adta elő mindezt, hogy a pénztárosnő tiltakozni is elfelejtett. A sorban állókból pedig a méltatlankodás hajlama szökött el. Holott már záróra volt, az eladók összepakolni, a vásárlók kirajzani készültek. A történet a kislányról az utolsó pillanatban érte őket. A nap végén, sorsukat beteljesítőn. Paszkál atya a boltból kilépve elégedetten kezdte majszolni a tábla csokit. Emlékeztetnie kellett magát, hogy tartozik még az árával: a pénztárosnőtől számla helyett – ki érti ezt? – csak egy tiszta mosolyt kapott, s a gallérját megigazgató kéz melegét.
