A nézőben joggal ágaskodhat egy kis aggodalom. Hiszen a nagyérdeműnek az elmúlt hetven évben volt már szerencséje néhány erőtlen próbálkozáshoz is.
Főként a korai Jane Eyre-filmek a kevésbé élvezhetők. Ezek inkább saját koruk ízléséről (vagy annak hiányáról) tanúskodnak. Egy 1934- ből való feldolgozásban például Jane Eyre szőke Barbie babához hasonlít, mindezt tetézi amerikai akcentusa. Az 1944-es változat egy árnyalattal közelebb jár a regény valóságához. De leginkább attól érdekes, hogy Orson Welles alakítja a férfi főszereplőt és Elizabeth Taylor is feltűnik benne. A hetvenes és nyolcvanas évek szintén meghozták a maguk adaptációit. Még egy csehszlovák sorozat is készült, Jana Eyrova címen. A kilencvenes években többek között Franco Zeffirelli is filmvászonra vitte a romantikus angol regényt. 2006-ban a BBC állt elő egy négyrészes sorozattal. Ezek után merészség is, kihívás is újra filmre álmodni az ismert történetet. Hiszen sok az alacsony kerítés, amely elcsábíthatja a rendezőt egy könnyebb és olcsóbb útra, a sok magasra tett mérce pedig az aránytévesztés csapdáiba kergetheti arendezőt.
Az alkotónak meg kell felelnie egy angol paplány mércéjének is, aki minden tekintetben jócskán kora előtt járt, és aki 1847-ben megjelent regényével nemcsak a világirodalomba, hanem az emberek szívébe is örökre beírta a nevét. A mű rajongóiról sem szabad megfeledkeznie, hiszen nincs náluk kritikusabb tömeg. És nem lehet figyelmen kívül hagyni Zeffirellit sem. Pontosabban azt a csapdát, hogy az új alkotás ne a mester művének ismétlése legyen. Egy ilyen film elkészítésére valószínűleg csak egy olyan rendező vállalkozik, aki vagy pályája végén vagy éppen ellenkezőleg, annak elején áll.
Esetünkben ez utóbbiról van szó. Cary Fukunaga, aki japán apától és svéd anyától született, mindössze harmincnégy esztendős. És a Jane Eyre élete első nagyjátékfilmje, amely minden tekintetben megállja a helyét. Fukunaga értő szívvel és biztos kézzel nyúlt a regényhez. Szereplői sem okoznak csalódást. Mia Wasikowskára mintha „ráöntötték” volna Jane Eyre szerepét. Ereje, tartása és szenvedélyeket palástoló visszafogottsága lenyűgöző. Mindemellett szép is, bár a regénybeli alakról tudjuk, nem volt az. De tudjuk, a mozi más. Így a Rochestert alakító Michael Fassbendertől is csak keveseknek jut eszébe (a női nézőknek biztosan nem) számon kérni, hogy a regényhez híven nem elég csúnya. Ő egyébként lubickol a szerepben. Hitelesen játssza a hűvös, ám érző szívű férfit.
A képek szépek. A színek visszafogottak, és így még beszédesebbek. Adriano Goldman kamerája olyan kastélyt, szobabelsőket, ablakokat, viruló, zöld kerteket, sziklákat és angol ködöt varázsol elénk, amelyekkel az írónő is elégedett lenne. Az a Charlotte Brontë, akinek köztudottan szürke és tragikus élete mégis az egyik legnagyszerűbb élet lehetett, hiszen örök értékűt alkotott benne. És örökre szépet.
