Koncertszólistaként fellépett többek között a New York-i Carnegie Hallban, a tokiói Suntory Hallban és az Auditorium di Milanóban. Rendszeresen énekel a Magyar Állami Operaházban, ahol az olasz repertoár mellett már Wagner Parsifaljának Gurnemanzát is alakította. Eddigi pályafutásáról beszélgetve Palerdi András fontosnak tartja, hogy mindenekelőtt a meghatározó esztergomi gimnáziumi évekről s az egész életére kiható ferences lelkiségről szóljon.
– A ferences gimnáziumban tanáraim és az ott élő idősebb testvérek óvták, táplálták a belém ültetett magot. A sokszor érthetetlennek tűnő dolgok, mint például a lemondás, lelkigyakorlat, szegénység, tisztaság, ima, böjt, mise az élet folyamán érthetővé és világossá válnak. Gerincet, segítséget adnak, magától értetődő szükséggé világosodnak meg bennünk. Nagyon hálás vagyok ezért nekik is! Köszönöm! Tanítványuk maradok.
Budapesten, majd évekig az Egyesült Államokban, Hattiesburgben, végül Bécsben tanult, ahol 1997-ben fejezte be a zeneakadémiát. Immár több mint tíz éve énekel hazai és külföldi színpadokon, koncerttermekben. Ez idő alatt mennyit változott a zenéhez, a hivatáshoz való hozzáállása?
– Énekesként eszköz szeretnék lenni, hogy a „tükör által homályosan” sejthető és sejtethető dimenziót a zene által megéreztethessem a hallgatókkal. Feladatomnak tartom, hogy amennyire erőmből telik, kamatoztassam talentumaimat, ha lehet így mondani: a tökéletességhez minél közelebb jussak. Általános értelemben a tökéletességet számomra alapvetően a jó fogalma jelenti. A rossz nem lehet tökéletes, ezért véges. A hívő ember, szerintem, nem idealista, nem naiv, hanem éppen hogy realista. A jó nem egy általunk kitalált és meghatározható pillanatnyi boldogságérzés, hanem örök és állandó, amit gyakorolni lehet és kell Krisztus, az Emberfia követésével. Ő mutatta meg az abszolút értékeket, és meghatározta a jó fogalmát. A jó zene lehetőség és ajándék a megfoghatatlan, a kimondhatatlan sejtetésére. Hivatásom alapjának is ezt tekintem.
A „színpadi érettség” elérése, a tapasztalat megszerzése talán a legkomolyabb feladat egy ifjú művész számára. Önnél hogyan zajlott ez a tanulási folyamat?
– A törekvésem egyszerűen megfogalmazva annyi, hogy szeretnék jó zenéket jól előadni. Az persze a közönségtől, a befogadótól is függ, hogy mennyire tud bekapcsolódni és ráhangolódni arra a hullámhosszra, amiről az imént beszéltünk. Egy énekes számára az előadás mély víz. Bátorság kell ahhoz, hogy elengedjük a medencepartot. Nem állhatok úgy a színpadon, hogy a szememet becsukva még mindig kapaszkodom valamibe. Magamat kell adnom, megmutatni: ez vagyok, a tanulás, a próbafolyamat során, íme, ezt gyűjtöttem össze. Mérhetetlenül sok munka van amögött, hogy egy gyermek elkezd járni: először megpróbál felállni, majd lépeget, egyre jobban koordinálja a mozgását… Amikor kiszabadul a játszótérre, már nem gondol arra, hogyan kell egyensúlyozni. A művészeknél az interpretálás, az előadás jelenti a „játszóteret”, az említett mély vizet. El kell indulni, nem szabad hezitálni, görcsölni. Lehet, hogy hibázol, „vizet nyelsz”, de ettől lesz hiteles, természetes az, amit csinálsz. A tanulás, a begyakorlás, a tisztességes felkészülés elengedhetetlen az önkontrollhoz, és ahhoz, hogy egyfajta „tudós tudatlansággal” lépj ki a játszótérre, a színpadra. A dzsúdósoknál van egy mondás: „Aki meghal a tatamin, feltámad a versenyen.” Nekünk a próbaszobában kell meghalnunk, hogy aztán hitelesek és egyszerűek lehessünk az előadáson…
A kollegialitás mennyire érvényesül ma a művészvilágban?
– Meg kell tanulnunk kiküszöbölni a féltékenységet, ami visszahúzó erő. Egyszerűségünk több lesz, ha nem azt nézzük, hol tart a másik, hanem azt: én mennyire tudok az ideális célhoz legközelebb jutni. Gyakran esünk abba a hibába, hogy azt hisszük: kevesebbek leszünk a másik sikerétől. De ez éppen fordítva van. Nem arra kell törekedni, hogy én legyek a legjobb, hanem arra: a zeneszerzőt és a művet szolgálva kihozzam magamból a legjobbat. Ha minden közreműködő ebben a szellemben teszi a dolgát, akkor születnek igazán emlékezetes, jó előadások.
A kultúra, különösen az úgynevezett magas kultúra művelői – akarva-akaratlanul – nagy felelősséget hordoznak, és szerepük ma még inkább felértékelődik. Érzi ennek a súlyát?
– A hivatás lehetőség, egyszerre kötelék és bilincs. Tény, hogy a művészlét manapság nagyfokú kiszolgáltatottságot jelent. Különösen itthon, ahol hiányzik az, amit megtapasztalhattam Amerikában, ahol az emberek jobban megőrizték a közösségi felelősségvállalást. Ott a polgárok büszkén tartanak fent és támogatnak operaházakat, koncerttermeket. Saját ügyüknek tekintik a kultúrát. Másfelől, spirituálisabb értelemben nem elegendő és nem is lehet pusztán a magunk erejére támaszkodni: Isten és embertársaink segítségét is kérnünk kell. Ha az ember egyedül van, könnyen eltéved. Én minden tanáromtól, ismerősömtől kaptam valami fontosat, amit elraktároztam, és amit fel tudtam használni az élet különböző területein. Nagy szükség van a mesterekre, a lelki vezetőkre. Ők az „élet sója”, a fáklyavivők, akik megmutatják a helyes irányt. De a mi feladatunk is az, hogy fényhordozókká váljunk. Hála, hivatás, ima, igaz úton járás – számomra a legfontosabb feladatok és értékek.
Palerdi András legközelebb a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében március 16-án Liszt Ferenc – Sugár Miklós vonószenekari hangszerelésében megszólaló – Via Crucisában és Beethoven C-dúr miséjében szerepel a Művészetek Palotájában. Ugyanitt március 22-én kerül sor Pfitzner Palestrina című operájának magyarországi bemutatójára, amelyben Lotharingia bíborosát énekli. Május 10-én ugyancsak a Nemzeti Hangversenyteremben neves külföldi vendégművészek társaságában (Collineként) lép fel a Puccini-év alkalmából megszólaló Bohémélet részben szcenírozott előadásában. Június 13-án a Bartók+Szlávok nemzetközi operafesztiválon pedig ismét a Kékszakállút alakítja Miskolcon.
