Háborús revü a jubileumra

„Nem pantomim és nem akrobatika. A színpadi sűrítettséget, ami szükségszerűen az idő összevonását jelenti, Wilsonék minden eddiginél szorosabbra vonják. A szereplők ugyanakkor nagyon lassan, mintegy álomidőben, mintegy a sűrítettség közegellenállásában mozognak, és ebben a lassított, az álom szépségével, súlyával és lebegésével, s ugyanakkor az ébrenlét elemzésével számot vető mozgástechnikában a mesterségbeli remeklés éppúgy helyére kerül, mint a tökéletes ügyetlenség. A modern színháznak abban a lázas keresésében, amely a megfelelő mozgást igyekezett felkutatni, ez a vállalkozás egyszerre bizonyul szebbnek és mélyebbnek is a többi, föltétlenül szűkebbre és sekélyesebbre sikerült választásnál. Wilson minden bizonnyal a vallásos szertartások kimért nyugalmát vette alapul. Pontosabban: az áhítat, az álom és a bűntudat közegét. Színpadát a lassúság, a csönd és a mozdulatlanság uralja. (…) Igen, erről a színházról elmondhatjuk, hogy érett, hogy beérlelte és kifülelte egy hosszú korszak tengernyi kísérletét, s érettségével (mely ugyanakkor végre megint ártatlan) hosszúhosszú idő után először nevezhető »zseniálisnak«.”

Pilinszky Robert Wilson eredetiségét a mindenkori színházi törekvések betetőzéseként értelmezi: „Wilson darabja nyugodtan tekinthető a szürrealizmus felidézésének, de ugyanakkor kritikájának, meghaladásának is. Ezért hogy egyes szürrealisták oly lelkesen ünnepelték. Nem vették észre, hogy saját gyászmiséjük ámenjét tapsolják és újrázzák.” Megvalósulni látja művészi eszményét is, amelyet az irodalomban Tolsztoj és Dosztojevszkij regényeiben, Bach zenéjében, majd Wilson színházában igazolni látott, nevezetesen azt, hogy az igaz remekművek unalmasak – „nem unalom előttiek, hanem unalmon túliak”. „Valójában arról van szó, hogy az igazi műnek nem mérhető órával az ideje. Az igazi műveknek még a földi idővel mérhető ideje is egy másik dimenzióba tartozik. Az igazi műnek egyedül a minőség a tempója…”


Mint költőpublicista paradoxonokkal foglalja össze a hatást, amelyet A süket pillantása keltett benne: „Wilsonék színháza unalmas és jelen van. Unalmas. De úgy, mint a tenger vagy Csehov színházának tündökletes jövésmenése. Ahogy a nagy szertartások. Jelen van. Döbbenetes és szinte hihetetlen, de ez a színház ismét teljes érvénnyel van jelen. Jelen van, s valószínűleg azért, mert egyrészt lemondott mindenfajta hangoskodásról, ötletről, a közönség mindenféle manipulációjáról, és másrészt a probléma direkt, már-már filozofikus, intellektuel megoldásáról. Szép. (Mer újra szép lenni, mint egy Chopin-keringő.) Csöndes. Mint az égbolt, mint az álom. Királyian elkülönülve, és velejéig áthatva a »valóságot«. (Nem manipulálja közönségét. A dolgok szívébe talált vissza; nincs szüksége semmiféle vaktöltényre.) Közhelyes. (Színre tudta vinni a csillagok körforgását és a tenger hullámverését.)” Lassú. „Tiszta költészet. Ez a legnagyobb ereje. Mivelhogy más színház nem is létezik és soha nem is létezett.”

E költői indíttatású és érzékenységű lelkes elemzés bő negyven év távlatában is érvényes, ma is kulcsot ad a wilsoni koncepció értelmezéséhez, feldolgozásához. Wilson eredetiségéhez és egyedül állóságához kétség sem férhet. Olyannyira egyedi és következetes, hogy valójában egyetlen előadásfotóra pillantva is felismerhetjük színházát, a fények (árnyékok), az artisztikus mozdulatok, a meszelt arcok, jelzésszerű díszletelemek és a „hangulat” alapján. Októberben a Vígszínház is bemutatta a szarajevói merénylet, az I. világháború kitörésének századik évfordulójára összeállított, 1914 című „monarchiás revüjét”, amelyet a Cseh és a Szlovák Nemzeti Színház, valamint a Vígszínház közös produkciójaként, három ország színészeinek (részünkről Eszenyi Enikő) közreműködésével valósított meg.

A százperces darabban Hašek Švejkjét és Karl Kraus könyvdrámáját, Az emberiség végnapjait idézi – szituációkat, epizódokat, mondatokat kölcsönözve belőlük. Jelenetek füzéréből álló zenés tragikomédia, szatíra a „boldog” békeidőktől a háború(k) abszurd hiábavalóságáig. Emberek, figurák, alakok – és sorsuk: a téren, a sörözőben, a sorozóbizottság előtt, az állomáson és a vonaton, otthon, az örömlányoknál, a hadszíntéren, a lövészárokban, a hazatéréskor… – a színházban, az élet cirkuszában. Kavargás, derűs és önkínzóan melankolikus „haláltánc”. Élén, a forgáspontjában Wilson prágai kedvence, az idén nyolcvankilenc éves Soňa Červená, aki a vén Európa, a gyönyörű (az egykor gyönyörű) nő mindentudásával követi és kommentálja az eseményeket. Magányos Macbeth-boszorkányként újra és újra feltűnik: kiemelkedik-lesüllyed, szónokol, adatokat közöl a nagy háborúról, „dokumentál”, vagy csak fekete árnyként, végtelen-időtlen lassúsággal átvonul a színen…

Wilson változatlan változó. Csendje persze már más minőségű, mint az évtizedekkel ezelőtti. Egy „revü” kiváltképp ellene mond a csöndnek, ahogy az a tény is, hogy Robert Wilson az utóbbi idők egyik legfoglalkoztatottabb operarendezője lett. Mégis… Wilson leköt, nyugtalanítóan unalmas, és minden „zajártalmával” együtt bensőségesen csöndes; akár egy pacifista békeüzenet. Jelen van: az összművészet valamennyi (ősi és kortárs) jegyével-formájával. Fénnyel, képpel, szóval és mozdulattal. Egyszer mintha egy túlzásokkal, széles gesztusokkal teli bohókás némafilm peregne, máskor „vágás nélküli, hosszú snitteken” meditálunk. Ilyenkor lassú. Időt ad-hagy a nézőnek. Igen, ha tetszik, közhelyes is: magától értetődő, ismert motívumokból építkezik. Emberközpontú, tiszta költészet maradt az övé. Wilsonnal előadásról előadásra új színház születik. Ezúttal kissé elidegenítő „emlékezéssel”, maró iróniával, mégis az empátia, a részvét és az aggódás szellemében.