Rembrandt és a holland arany évszázad

A tárlat alapkoncepciója a kor legnagyobb mestere, Rembrandt köré épül, akitől húsz remekművet láthat a közönség. A csaknem száz festő százhetvennyolc alkotását felvonultató kiállításra a Szépművészeti gazdag holland gyűjteményének negyven darabja mellé több mint százharminc festmény érkezett a világ legjelentősebb múzeumaiból, illetve magángyűjteményekből.

A bemutatott anyag hét fontosabb szekcióra tagolódik. Az első, amely tengeri csatákat megörökítő képekkel indul, a történelmi hátteret láttatja. A második rész a portréfestészetet mutatja be: gazdag polgárok képmásait, különböző egyesületek elöljáróinak csoportarcképét, házaspárok és családok reprezentatív vagy intim hangulatú portréit felsorakoztatva. A harmadik téma a bőség, az élvezetek változatosságát foglalja magában, dús pompacsendéletekkel és vidám zsánerképekkel.


A negyedik szekció szentírási, vallási vonatkozású. A bibliai témák „humanizálódása” – amely aztán széles körben meghatározóvá vált – Rembrandt alkotásaiban valósult meg. Pilinszky 1969ben, a művész halálának háromszázadik évfordulójára Rembrandt felfelé tekintő emberközpontúságáról írt az Új Emberben: „Vásznon az érettségről, az alázatról, a megértésről és a megbocsátásról, esendőségünk »végső megdicsőítéséről « azóta se vallottak hívebben. A modern értelemben vett európai egyéniség az ő képein jelenik meg először, de még nem a lázadás, hanem a születés utánozhatatlan és visszahozhatatlan összetettségével, erejével, gyengédségével, valamiféle hiperalkonyat mindentudó békéjével. (…) Rembrandt evangéliummagyarázatai ma is a legaktuálisabbak és a legérvényesebbek. A »megélt igazságról« éppoly autentikus a tanítása, mint a »vereség Istenéről« vagy az »ítélkezés « jogtalanságáról. Sárgásbarna hamuszíneivel »bizonyította « a testünkbe oltott halhatatlanságot, s a mezítelen felebarátban a ránk várakozó Istenséget. Az a bizonyos »rembrandti elem« legalábbis a számunkra igazában a legkevésbé rembrandti már: színtiszta evangélium. De ezt a színaranyat kétségtelenül ő vonta ki először és örök eledelül a modern idők számára.”

Az ötödik szekció Rembrandttal és a kortársakra gyakorolt hatásával foglalkozik. Ebben a részben kapnak helyet a holland festőóriás alkotásai is, köztük az elsőnek ismert festménye és az utolsó képe is. A legkorábbi, 1623ban készült Szemüvegárus című vászna szülővárosából, Leidenből érkezett, míg az utolsónak tartott, valószínűleg halála évében, 1669ben készült Önarckép a firenzei Uffiziből. Emellett a kiállítás bemutatja a Münchenből (Alte Pi na kothek), Párizsból (Mu sée du Petit Palais) és Londonból (National Gallery) kölcsönzött önarcképeket is. Egy New Yorki magángyűjteményből pedig egy Minervát ábrázoló festményt láthatunk, amelynek egyik érdekessége, hogy egykor a híres magyar műgyűjtő, Nemes Marcell birtokolta.

Egy arckép fényben és árnyban – Bródy Sándor Rembrandtról szóló „studiumában” írja: „Akárhonnan eredt, tele volt vízióval, és csak fiatalkori képmásai nyugodtak meg a nyugalomban, de már bennük volt a magja annak, ami benne a leendő volt. Hányszor nézett és mennyiszer látott meg valamit másképpen, mint mások, és ő is. (…)” Az arcképek kapcsán pedig megjegyzi, hogy ő csak „egész alakot” festett: „Aki Rembrandtra nézett, és akit ő megnézett: az meg volt teremtve, kívülről, belülről, familiástul, mesterségestül, minden összefüggésével.”

A kiállítás hatodik részében a holland művészek számára oly fontos téma, a városi élet jelenik meg, ebben Vermeer mindösszesen harmincnyolc képből álló életművéből három jelentős festményt bemutatva. A Geográfust Frankfurt, az Asztronómust a Louvre, A katolikus hit allegóriáját pedig a New Yorki Metropolitan Museum bocsátotta Budapest rendelkezésére. A tárlat holland tájképekkel, a Szépművészeti Múzeum gyűjteményének jelentős és fontos darabjaival zárul.