Aki így fog fegyvert, az hős; aki ily módon vész el fegyver által, az hősi halott. A pacifista nem gyávaságból utasít el mindenféle háborút mint a politikai konfliktusok feloldási módját, hanem erkölcsi alapon: ne legyen kétféle a törvény, ne takarják le átmenetileg sem azt a két kőtáblát. A pacifista nem relativizálná a „Ne ölj!” parancsát.
A katonáskodást évszázadokon át hivatásnak, szakmának tartották, a csatatéren bekövetkezett halál „üzemi balesetnek” számított. A civil lakosság elleni kegyetlenkedés ellenben bűnnek. A kettő közötti átmenet – mivel a katona is esendő ember – sosem volt zökkenőmentes. Móricz Zsigmond novellájában az első világháborúból hazatérő baka itthon is tovább gyilkol: ami a doberdói mészárszéken „természetes” volt, az békeidőben iszonyatot kelt; a hős veterán vérengző vadállattá válik a klisékben gondolkodó társadalom szemében. Az író pontosan érzékelteti a kettős mérce abszurditását, s azt, hogy ha egyszer átszakad a morális gát, nehéz visszaállni a régi taburendszerbe, amikor újra lekerül a lepel a letakart kőtáblákról. Ne feledjük: a háború a legrosszabbat hozza ki az emberből.
A XXI. század a genfi egyezmény alapján igyekszik diktálni a háborúskodás illemtanát, például a polgári lakosság és a hadifoglyok védelmében; ám ez csak a későbbi megtorlásokhoz szolgáltat érvrendszert. Sajátos kinövése e képmutató „jognak” a háborús bűnök kérdése, melyek természetéről a gyakorlatban a mindenkori győztesek döntenek, s mindinkább a polgári lakossággal szembeni atrocitásokra, népirtásokra alkalmazzák.
A kedélyeket mostanság borzoló Csatáry- és Mátsik-ügyek a XX. század morális káoszát örökítik tovább napjainkra. A kassai lágerparancsnok is, a kiskorú forradalmárra halált kérő ügyész is parancsra cselekedett, noha formálisan egyik sem katonaként. Mindkettő vétett a „Ne ölj!” parancsa ellen, mégpedig úgy, hogy áldozataiknak esélyük sem volt megvédeni magukat. Hogy egyáltalán beszélünk róluk, az csak annak köszönhető, hogy túlélték a kizökkent XX. századot, és bűneik jogilag nem évültek el. S nem évültek el morális értelemben sem, hiszen nem bánták meg, amit tettek: márpedig bánat nélkül nincs bűnbocsánat. Ám számunkra élő tapasztalattal szolgálhatnak: bárhogy is leplezze azt jog és civilizáció, háborúk és békék között alapjában véve nincs különbség. A „parancsra cselekedtem” mentsége nem mentesít a bűntől, ha egy másik, fölöttes parancsot szeg meg. „Az én vezérem bensőmből vezérel” – írta a költő, s a lényeget én sem tudom pontosabban megfogalmazni.
