„Milyen titkosak a te útjaid, Uram!”

Rutinfeladat volt, százszor, ezerszer megoldotta már, hol ő maga, hol az alkalmazottjai. Most is rögtön sikerült megoldani a gondot, ám alattomos mérgező gáz szökött a szennyvízaknába, amitől munkatársa rosszul lett. Segítségért kiáltott: „…jöjj segítségemre!” S János azonnal ment is. Megmentette a társát, ő maga azonban belehalt a segítségnyújtásba.

Gyenesdiás, Szent Ilona-templom, 2012. augusztus 1., szerda, délelőtt tíz óra. Gyászmise a gyenesi templomban és temetés a közeli temetőben. A veszprémi érsek, a pap- és diakónustársak, a feleség és a gyerekek, az édesanya és a testvérek bent, és kétezren kint. Mind eljöttek, hogy elköszönjenek Jánostól.
A gyászmise után a menet a ravatal felé tart. Vali, az özvegy kézen fogja férje édesanyját és így, kéz a kézben halad a két anya: az anyós és a meny. Szemük könnyes, de nem sírnak, erősek. Noémi és Rut. A fiát gyászoló Mária, és az a másik…


Aztán anyámat látom, aki ugyanazzal a késleltető mozdulattal simogatja meg fia koporsóját, amellyel negyvenkét éve, egy dermesztően fagyos téli napon a móri temetőben búcsút vett a férjétől. Az anyák maradnak. A „mamák nem mennek el”, és marad körülöttük a családjuk is. Valinak a hat gyermek, anyámnak, Máriának a nyolc helyett most már csak a maradék hét. Istenünk, jöjj a segítségünkre!

Búcsúima

Köszönetet szeretnék mondani egész nagycsaládunk nevében Jánosért, a hűséges férjért, a jó édesapáért, Jancsiért, a fiúért és a testvérért. Talán csak az édesanya és az ikertestvér, Jutka tudna szólni az indulásról, a születésről, 1957. május 23-áról. Milyen titkosak a te útjaid, Uram! Egy hónappal azelőtt, hogy 1956 októberében Pesten ropogni kezdtek volna a fegyverek, szeptember 23-án teremtettél két életet édesanyánk méhében. Öt gyermek után ez a két testvér, akik éppen az Ikrek havában fogantak, lám, 55 évet járhattak együtt itt a Földön. Köszönet Néked, hogy adtad őket, és azért is, hogy fogantatásuk után a forradalom lázában végül is itthon maradtunk miattuk Magyarországon. (…)

Áldalak téged, Istenem, hogy testvéremet, Jánost megszólítottad, és ő kereste lázasan, hogy merre menjen. Kész volt elfogadni a hívó szót a papságra, de te végül jelet adtál neki, mely őt a házasság szentsége felé vitte.

Hálát adok mindenható és gondviselő Atyánk, hogy kezdettől fogva kiválasztottad számára élete párját, Valit, és megszentelted szerelmüket, éppen huszonhárom évvel ezelőtt. Sokat bíztál rájuk, hiszen kegyelmeddel gazdagon megáldottad őket – hat gyermekük született. „Dúsan termő szőlőtő, bő gyümölcsű olajfa” lettek ők ketten, akiket jellé tettél az emberek előtt, de előttünk, a családja előtt is. Hivatásuk a házasság volt: férjnek és feleségnek lenni, majd apának és anyának lenni…

Köszönöm, Uram, otthonukat, mely a te házad is, ahol a te nevedet együtt dicsérte a család. Köszönöm, hogy tanítóvá tetted őket, éppen a legfontosabban, a családi életre nevelésben. Meghívtad őket a szép városba, Schönstadtba, hogy ott tovább épüljenek, majd építsenek. (…) De te még tartogattál valamit Jancsi számára… Amikor diakónusoddá, a te szolgáddá tetted, rábíztad a víznek egy másfajta szolgálatát is, hogy tiszta vizet öntsön a kisgyermekek homlokára a keresztség szentségében, és szóljon igéid nyomán rólad, a jó pásztorról, s a sötét földbe hulló búzaszemekről. (…)

Atyám! Amikor eljött az ő órája, fiad alászállott a sötétségbe, a halál vermébe, hogy az ott sínylődőket kiszabadítsa. Jancsi – amikor eljött az ő órája – „pályáját már megfutotta, a hitét megtartotta”… S miután hirdette a jó pásztor életet adó példázatát, szaván fogtad… Egy hete a búzaszem, Uram, a mélybe hullott… De lám, máris termőre fordult, hiszen itt vagyunk érett kalászként, és hálásan köszönjük mindazt, amit tettél általa. Hiszem, ha most szólhatna, ránk mosolyogva mondaná: Igen, így és ugyanezt tenném. Köszönjük neked őt, Jancsit, légy áldott érte! Ámen!

(Részlet a Vértesaljai János temetésén elhangzott imából)