A II. vatikáni zsinat a nagykorúság jeleként említi a békét, amely mindenkitől a lélek megújulását kívánja (GS 77). A hegyi beszédből jól tudjuk, hogy a békéért munkálkodókat „Isten fiainak hívják” (Mt 5,9), de ez nem merül ki az erőszakkultusz elvetésében vagy a konfliktusok fegyveres megoldásának elkerülésében. Sokkal mélyebben, az ember szívében, az igazság iránti vágyban, a megbocsátásban, a szolidáris szeretetben kell keresni a gyökereket. Boldog XXIII. János pápa a hatvanas évek hidegháborús viszonyai közepette úgy határozta meg a békét, mint a fejlődés új nevét. Ezzel folytatta Izajás próféta gondolatmenetét: „az igazság műve” (Iz 2,37).
Sajnos a mai napig átsugárzik a XX. század utolsó évtizedeiből a nagy kultúrák közötti vetélkedés és feszültség. Nagy kockázatok, nagy nyersanyagkincs, nagy befektetések, nagy nyereségek. Ki ne látná az egyes országok belső konfliktusainak hátterében azokat a mozgatókat, amelyek nemzetközivé dagasztják a feszültségeket? Így „nemzet nemzet ellen támad” (Iz 2,4). Eközben távoli országok elegáns irodaházaiban pénzintézetek és befektetők szolgálják ki a láthatatlan háttérhatalmak igényeit. A hadviselés egyre fejlődő technológiája komoly bűnök, sőt bűncselekmények elkövetésének rémképét vetíti előre. Az információs technológia eredményeit e háborús célok érdekében fejlesztik és használják. És ez még nem a vég.
Krisztus üzenete ma is érvényes: „Közöttetek ne így legyen!” (Lk 22,26). Ő, akit az Atya a béke fejedelmeként küldött közénk, úgy vette magára az erőszakot és a gyűlöletet, hogy meghalt értünk. Kereszthalálával kibékítette az embert az Istennel, és a földi viszonyok között is megrajzolta a megbékélés kontúrjait. Szentlelke – aki eszünkbe juttatja mindezeket (vö. Jn 14,26) – bennünk és velünk együtt építi Isten országát, amely „igazságosság, öröm és béke a Szentlélekben” (Róm 14,17). Ő erősíti meg bennünk a felismerést, hogy a békével még semmi nem veszett el, de a háborúval minden megsemmisülhet.
