Fotó: Balogh Ferenc
Segíteni másokon, akiket személyesen legtöbbször nem is ismernek, de tudják, ők is Isten gyermekei. Nyolcvanöt esztendeje, 1931-ben, a gazdasági világválság idején alapították meg a Magyar Karitászt, amelyre 1948-ban a kommunista hatalom előbb rátette a kezét, majd pedig megszüntette. Huszonöt évvel ezelőtt, 1991-ben alakulhatott újjá a katolikus egyház segélyszervezete, s erre a kettős évfordulóra emlékeztek az Egri főegyházmegyében május 21-én. Az ünnepségen jelen volt Spányi Antal püspök, a Katolikus Karitász elnöke, Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) egyházi kapcsolatokért felelős államtitkára, Böjte Csaba, a dévai Szent Ferenc Alapítvány elnöke, Écsy Gábor, a Katolikus Karitász országos igazgatója. A vendégeket és a főegyházmegye számos településéről érkező karitászcsoportokat Ternyák Csaba egri érsek köszöntötte.
A Katolikus Karitász nemzetközi szervezet, a világ minden táján megismerni önkénteseiket piros színű mellényükről, rajta fehér színnel a lángoló kereszt. Csöndesen végzik munkájukat, nem keresik a sajtónyilvánosságot, a látványos szereplést, úgy is mondhatnám, krisztusi egyszerűség jellemzi tevékenységüket.
Miközben a menet felvonult a bazilikához, majd az irgalmasság kapuján áthaladva elfoglalta helyét a templomtérben, arra gondoltam, ha mindenki csak egyetlen másik emberen segítene, máris megoldódna a világ ma látható sok gondja. De ha ilyen egyszerű lenne… S már sajnálom az iménti ötletet: hiszen aki segít, aki valóban segíteni akar, az nem mérlegeli, vajon a másik ugyanannyit megtesz-e, vagy éppenséggel aki a segítséget kapta, viszonozza-e a jóságot. Spányi Antal, a szentmise főcelebránsa – vele együtt mutatta be az áldozatot Ternyák Csaba érsek, Katona István nyugalmazott egri segédpüspök és számos paptestvér – beszédében pontosan fogalmazott: a „viszonzást nem váró szeretetszolgálat tanúságtevés Krisztus mellett, s erre van szüksége a világnak”.
A szentélyben felirat figyelmeztetett a karitatív tevékenység forrására és fontosságára: „Krisztus szeretete sürget minket.” A sürgetés valóban nagy, akármerre nézünk is. Hamis eszmeként úgynevezett jóléti társadalomban élünk, s ezért azt gondolhatnánk, nincs semmi tennivalónk. Ha így vélekedünk, primitív materiális szemléletbe tévedünk. A segítség az anyagi adományozás mellett lelki, érzelmi támogatást is jelent. Sokszor mondjuk: egy jó szó többet ér a falat kenyérnél… Máskor meg nem kell szó, hanem oda kell nyújtani a falat kenyeret.
Hogyan juthatunk el idáig? Úgy, amint Ternyák érsek hangsúlyozta a szentmise elején: az irgalmasság évében ne csak magunkra gondoljunk, hanem törekedjünk arra, hogy mások felé is meg tudjuk mutatni az isteni irgalmasságot. Élni szeretnénk – éljük! – a mindennapokban Krisztus szeretetét.
Jót tenni csak örömmel lehet. Ezt emelte ki szentbeszédében Spányi Antal. Az adakozás öröme a krisztusi szeretetből fakad. Mi, keresztények is hagyjuk, figyelmeztetett a püspök, hogy a világ eltorzítsa bennünk a jó szándékot, megmérgezze életünket. „Éppen ezt nem tűrhetjük, nem válhatunk ennek a világnak az áldozataivá.”
Emlékek tolultak fel bennem. Talán tizenhét esztendeje már annak, hogy Kárpátalját árvíz sújtotta. Fotós kollégámmal riportútra indultunk, aztán amint egyre inkább belekerültünk abba a szörnyű pusztulásba, amelyet ennyi idő után is nehéz leírni – eltűnt utcák, egyetlen álló ház sem, agyag- és sárhalmok jelezték a volt élethelyeket –, mindinkább feledtük a riportot, mert segíteni kellett – segíteni az ott élő, sebtében földbe vert karó mellett álló férfin, a karón házszám, ennyi maradt… Aztán a nyolc hónapos várandósan novemberben két olajoshordóra fektetett deszkán élő-alvó asszonyon, akit mi már valami házfélében találtunk meg újszülöttjével, az ablak decemberben bedeszkázva, fűtés nincs, ott a súlyos szívbeteg nagymama is, az újszülöttet még tisztességesen megmosdatni sem tudták. Ez volt az eleven valóság néhány éve, néhány száz kilométerrel odébb! És Pál atyával rohantunk a karitász raktárába – mert ott volt a Katolikus Karitász! –, összeszedtük, amit csak lehetett: ágyneműt, élelmet, lavórt, kályhát, hogy jusson nekik. Ahogy ott ültek a sötétben, mélyről jövő tekintettel, és azzal a csöppséggel a kézben tűrték az életet – csak tűrték. Az a csecsemő ma már tizenhét éves. Mi lehet vele? Merre él? Ismeri-e a boldogságot – vagy legalább parányit belőle?
„Krisztus szeretete sürget minket.” Ezt láttam az arcokon az egri bazilikában, ennek a természetes követését. Aki igazán segít, az nem ideologizál, hanem cselekszik. Éppen a kárpátaljai árvíz idején említette a szombathelyi karitász vezetője, hogy az igazán önzetlen adományozók általában azok közül kerülnek ki, akiknek maguknak sem jut túl sok.
Ott volt a karitász az észak-magyarországi árvíz idején Tákoson, Csarodán, Tarpán. Láttam az idős házaspárt, akik a helyreállítást követően szinte nem akarták elhinni, hogy olyan körülmények között élhetnek, amiről korábban álmodni sem mertek. És a karitász munkatársai hozták a bútorokat, tűzhelyet, hűtőszekrényt, függönyöket… Láttam a vörösiszapból kimentett, kimenekült embereket. Ők még azzal sem vigasztalhatták magukat, hogy majd lemegy az áradat, s kiszárítják, ami még menthető. Semmi nem volt menthető. És ott volt a karitász, ott volt – ott maradt – akkor is, amikor már ellankadt a médiafigyelem, ám az emberek újrakapaszkodó életében még segítségre volt szükség. De ne csak ezekre a „nagy” esetekre gondoljunk, hanem a mindennapi kis segítségekre is. Kis segítség – nagy segítség? Ki tudná megmondani? Hol a mérleg, amely megmutatná, mikor kinek mi jelenti az egyiket vagy a másikat? S megint csak odahajlik vissza a gondolat: ha segítesz, ne gondolj másra, csak segíts. Ez a Katolikus Karitász ki nem mondott, de megvalósított gyakorlata.
Soltész Miklós államtitkár így fordult a karitász önkénteseihez: „Önök naponta kisebb-nagyobb csodákat cselekszenek.” S ez nem egyszerű szófordulat. Écsy Gáborral beszélgetve az országos igazgató elmondta, a kormány a migránsok számának újbóli növekedése miatt több befogadótábort nyit a közeljövőben, s ezek működtetésében számítanak a Katolikus Karitász közreműködésére.
Böjte Csaba testvér az összetartozás fontosságát emelte ki. Összetartozni – ha ez természetes számunkra, akkor magától értetődő a segítés is. Nem válik különleges feladattá, hanem az élet természetes velejárója. Jézus Krisztus közösségteremtő erejére utalva két emléknap bevezetését javasolta: az egyik – ez az egyház ügye – a Krisztussal való szövetségkötés napja lenne, a másik – állami feladatként – szövetségkötés mindenkivel a Kárpát-medencében, nemzetiségre, vallásra, anyanyelvre való tekintet nélkül. Ennek illusztrálásaként egy történet keretében elmondta: a miatyánkot románul imádkozta a rendőrökkel azért, hogy Bukarestben székely zászló is lengjen a Parlamenten.
Jövőnk gyermekhiányos. „Az embernek teremtő tekintete van. Erőt ad a gyermek tekintete.” Majd arra buzdított Csaba testvér: legyünk olyanok, mint a gyermek Jézus! „Mintha a kedv kiveszett volna napjainkból. Szükség van a gyermekekre, a gyermek doppingszer, olyan, mint az orvosság.
Talán ez a gondolat vezette a szervezőket, amikor országos és egyházmegyei rajzpályázatot hirdettek Embertől emberig címmel. A nyerteseknek ezen alkalommal adták át az elismeréseket. A gyermek, a fiatal is tanulja meg, természetesen segíteni kell. Természetesen. S akkor úgy növekedik fel, hogy követendő cselekvéssé válik benne az olyan önként vállalt szeretetszolgálat, melyről az egyes karitászcsoportok tagjai számoltak be. És megértik: a legnagyobb boldogság az önként vállalt áldozat.
