Még később nehezen indul az óvodába, sírdogál, nem akar egyedül öltözni, délután aludni pláne nem, vagy ha mégis, akkor csak otthon, és szeretné, ha az apja a nyakába venné… Ez a lejtő eleje – gondolják a szülők. Időben, következetesen kell mindennek gátat szabni a további béke érdekében! És a sor folytatható.
Hogy miért hívom mindezeket mumusnak? Mert az efféle aggodalmak tévedéseken alapulnak, és a félelmeinkből táplálkoznak.
A gyermeki lélek, a gyermeki személyiség rugalmas. Alkalmazkodik a körülményekhez, a neki fontos személyekhez, a más-más környezetben kialakult szokásokhoz, elvárásokhoz. És a kapcsolat változásaihoz is. Erre feltétlenül szüksége is van, hiszen teste-lelke állandó változásban, érésben van.
Sokan azért félnek engedni a kicsik egy-egy sürgető kívánságának (például a többszöri ébredés utáni megnyugtatásra, a rövidebb óvodai tartózkodásra, a kevesebb különórára vonatkozóan), mert attól tartanak, ebből az állapotból nem lesz visszaút. Úgy vélik, kisebb harc most megtartani a korábban kialakított határokat, mint később újra visszaállítani egy szorosabb kontrollt. És harcolnak. Magukat is megtartóztatva elkényeztetésként könyvelik el a megengedőbb, ráhangolódóbb bánásmódot – és erősek maradnak.
Gyakran nem bízunk a gyerekkel kialakult kapcsolatunkban. Nem hiszünk magunknak, amikor az az érzésünk, hogy valami lazítás, megengedés, „pihenés” tenne most jót neki. És nem merünk építeni az ő megértésére: ha átvészelte a megterhelőbb szakaszt a segítségünkkel, a kedvünkért, jókedvvel képes lesz megint vállalni a kevésbé enyhe feltételeket is.
Kevés dolog van a gyereknevelésben, amit az adott pillanatban hozott döntéssel végleg el lehet rontani. Ezek többnyire súlyos traumák körül kialakuló helyzetek. A többi nem ilyen. Mindig van lehetőség az átgondolásra, az újratárgyalásra, a korrekcióra, az átmeneti idő utáni visszarendeződésre. Mert kapcsolatunkat a gyerekeinkkel is mindig ketten alakítjuk. Folyamatos párbeszédben, együttműködve.