És mi végre? Kijövök a klinikáról, magamba roskadva tántorgok az utcán. Rám köszön egy rég nem látott ismerősöm. »Csak nincs valami baj, Klárika?« Nyomban rázúdítom a lelkemet. Nem próbál vigasztalni, csak megérint, és ennyit mond: »Gyere el velem ma este a szentmisére!« Elmentem, és látja, itt ragadtam. Minden szentmisével világosabb lett bennem valami. Kérdésekre kaptam választ, és mindenekelőtt erőt. Végigcsináltam a kórházat, keresztülmentem a szenvedéseken. Jó volt tudni, hogy keresztutat járok, és nem vagyok egyedül. Rábíztam magam Isten gyógyító szeretetére. Minden szál hajam kihullott. És látja?” Itt szakítottam félbe az elbeszélését. Nem álltam meg, hogy jól bele ne markoljak a dús szőke hajába, megállapítva: „Ez bizony már a sajátja. Hát, akkor maga tényleg meggyógyult!” – örvendeztem. Mire az asszony megszólalt: „Több is történt. Újjászülettem.” Bizony, a tragédiák felszólítások a megtérésre. Erre figyelmeztet Jézus a mai evangéliumban is.
Ám ez nem csupán az egyén életére igaz, hanem a nemzetekére is. Annak idején a hírekből értesültünk, hogy Amerika egyik kisvárosában december 12-én egy húszéves fiú agyonlőtte édesanyját, majd a volt iskolájában kivégzett hat tanárt és húsz, hat-hét éves kisgyermeket. Miközben a kongresszus a fegyvertartás szigorításáról kezdett tárgyalást, a jogi bizottság előtt felszólalt az a Darrell Scott is, akinek kislánya egyike volt annak a tizenhárom gyereknek, akiket saját osztálytársaik lőttek agyon tizenhárom évvel ezelőtt. „A felelősség legnagyobb része önöket, törvényhozókat terheli. Az önök által alkotott törvények figyelmen kívül hagyják a legmélyebb emberi szükségleteinket. Megtépázták hazánk történelmi örökségét. Az iskolákból kiűzték Istent, és ma golyószórók hangja tölti be iskoláinkat, gyerekek halnak meg. Hiába a megszorító törvények, nekünk Istenre van szükségünk. Az imádság történelmünk során jelen volt az oktatási rendszerünkben. Mi történt a népünkkel? Kizártuk Istent, az imádságot az életünkből, és ajtót nyitottunk a gyűlölet és az erőszak előtt. A fiam az asztal alatt rejtőzve várta az öldöklés végét, és látta, hogy két barátját kivégezték az iskolatársai. Imádkozni kezdett. És ekkor visszatért az imádság az iskolarendszerünkbe.” Darrell Scott evangéliumi módon értelmezte a történteket, s ugyanígy evangéliumi módon vonta le a következtetéseket is: ha kizárjuk Istent az életünkből, ajtót nyitunk a gyűlöletnek, az erőszaknak. Vagyis, ha meg nem térünk, elveszünk. És ez ránk, magyarokra is igaz. Ezért imádságom Petőfi Sándor Imádságom című versének az a sora, amely így szól: „Teremtsd egészen ujjá e hazát.”
