Fotó: Elmer István
Esztergomban, a ferences gimnáziumban érettségizett 1968-ban. Azt követően egy évig a kecskeméti műszaki főiskola hallgatója volt. Matematika–fizika felvételi. Okos volt, minden további nélkül megfelelt. Kérdeném, szinte szemrehányón: de miért oda, amikor neked a helyed…!
„Rajzolással már általános iskolás koromban foglalkoztam. Kolbe Misi bácsi számított Mohács festőjének. Ő foglalkozott velem. A gimnázium után nem jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskolára, úgy gondoltam, olyan szinten nem ment akkoriban…” Félbeszakadt mondat. És ha nem kötözi meg a túlzott szerénység, vagy nevezzem inkább kishitűségnek? Akkor nyilván nem itt találkozunk, s neve szélesebb körben ismert. De mit számít ez? Másként forogna tőle a világ?
Egy év Kecskeméten. Felismerte, nem az ő világa. Hazaköltözött, s a pécsi porcelángyárban – így nevezték a kommunista időkben a Zsolnayt – vállalt munkát.
Az emlékezet visszahajlik a gimnáziumi évekre. „Forró Kamill atya szakkörébe jártam. Polihisztor volt, zenész és képzőművész… Az egyházi gimnázium diákjai számára képzőművészeti pályázatot írtak ki. Prefektusom, Barótai Urbán atya nógatott: Laci, indulnod kell! Naponta hozta nekem stúdiumra a bibliai idézeteket, hogy azok hatására rajzoljak. Ebből nem lett semmi, de elkészítettem zsírkrétával egy képet Ady Imádság háború után című versének hatására. Háború után üszkös, sötét, vérvörös hold fölül… amikor befejeztem, Urbán atya levitt az ottani kolostorban élő Kákonyi Asztrik festőművész-szerzeteshez.” (Bólintok, emlékszem rá, számos magyar templom őrzi nonfiguratív stílusban alkotott freskóit – ez az 1960–70-es évek Magyarországán ugyancsak újdonságnak számított.) „Asztrik atya nézte a képet cellájában, majd azt mondta: Laci, tudod, mi hiányzik erről? Az ember.”
„S fogta, zsírkrétával egy férfi, egy nő és egy gyerek vonalát karcolta bele a képbe. Egyszeriben megváltozott az egész mű. Ettől kezdve nem is készítettem olyan rajzot, amelyen ne szerepelne valamilyen módon az ember.”
A pályázaton nem adtak ki első díjat, László második lett. Azt gondolhatnánk, ez a siker inspirálta… megint csak néz mély tekintetével: „Nem, nem hittem, hogy…”
Kép villan. Laci pingpongozik a kollégium alagsorában. Fürgén mozdul a labda után, pedig… pedig lábán gép, járógép, ortopéd cipő.
Szenvedélyévé vált a rajzolás. „Édesanyám tanítónő volt, nagyon szépen rajzolt, hímzéseket készített, valószínűleg tőle örököltem a manuális képességet.”
A gyárban, a Zsolnay család egykori vendégházában, ahol ma a Gyugyi-féle gyűjtemény látható, „1970-ben rajzszakkört indítottak – Haraszti Pali bácsi vezette –, s ezen a gyár dolgozói kedvezményes áron vehettek részt.”
Közben a porcelángyárban László majdnem minden munkaterületet végigjárt. „Dolgoztam a festészetben… kötött munka volt, nem lehetett fantáziálni, megadták, milyen mintát kell rajzolni és festeni. A gyár az államosítás után sokáig ipari kerámiákat készített. Amikor odakerültem, akkor újították fel a fajanszot, a csontmázas technikát. Japán mintáktól kezdve magyaros mintákig sokféle forma szerepelt. Sorozatban gyártották ezeket, nekünk, festőknek kellett aranyszegéllyel, csíkokkal ellátni… díszítőfestészetnek mondanám. Végül égetőként mentem nyugdíjba az elektromos kemencék mellől. A gyári hierarchiában ez előrelépésnek számított, könnyebb munkát jelentett, mint egész nap a csíkokat és szegélymintákat festeni.”
Közben mindvégig rajzolt. Több alkalommal részt vett a Baranya megyei alkotók kiállításán. A kilencvenes évek elején első díjat kapott, azóta is többször szerepelt. „Nézd ezt a képet. Az egyik évben nem zsűrizték be. Rafinált dolog ez. Lejönnek az ítészek Pestről Pécsre, és…” nem fejezi be, néz azzal a szép-szomorú szemével. Nincs benne semmi elégedetlenség.
Kiteríti a tusrajzokat. „Kezdetben a zsírkréta, később a tus lett technikai műfajom. Megakad bennem egy gondolat, aztán gyűjtöm hozzá az anyagot, vázlatot készítek, följegyzéseket, megszerkesztek valamit, keresem a motívumokat.”
Vékony füzetke, 2010-ben jelent meg. Imádság rajzban. László képei benne. „Honnan születik a gondolat? Valahonnan föntről” – mondja halkan, egyszerűen, természetesen. Itt van ez a kép: Ádám, hol vagy? a címe. Isten kérdezi Ádámtól: hol vagy? Ezt áttettem a mai világba: egy repülő molinót húz az égen, rajta a fölirat: Ádám, hol vagy? Utalás látszik a férfira, egy próbabábu nyakkendővel, itt meg egy nőalak, keresztet mintáz, s egy angyal hintázik a kereszt szárán.”
Először volt a kérdés: Ádám, hol vagy? – Ember, hol vagy?
Miközben Lászlónak igen szép emberalakjai vannak, finoman kidolgozva – hiszen Isten teremtményei! –, ugyanakkor jellemzőek az egyenes, szinte geometriai vonalak.
„Az arányok, talán az arányok kívánják” – szólal meg hosszú idő után. „Itt van ez a kép. Vénuszra várva – a szerelemre várva. Egy fotós, aki meg akarja örökíteni a szépség érkezését. A kagyló széttörve, s a zene… mennyi zeneművet írtak Vénusz születéséről, s egy görög fej.” Az elemek harmonikusan illenek össze. Botticelli képe jut eszembe, „tettem rá egy szép női kalapot”.
Radnóti emlékére. A költő Mohácson töltött két hetet, a későbbi Temaforg, akkor bőrgyár épületében. Innen vitték társaival a szerbiai Borba. Feltűnik a romok között a fogadalmi templom, a hősök emlékműve. Egy angyal emelkedik, kezében papírlapok, ezen a vers – az egyik Razglednica –, amelyet itt írt: „Az ökrök száján véres nyál csorog, / az emberek mind véreset vizelnek, / a század bűzös, vad csomókban áll. / Fölöttünk fú a förtelmes halál.” Mohács, 1944. október 24.
Egy másik kép Pilinszky emlékére készült… rabruha, kisfiú, a kép megy föl-föl-föl, a végtelen felé irányul minden a földi pokolból.
„Ez meg itt a Mindörökké. Az volt az első gondolatom: Jézus megtöri az időt a kereszten, s az idő hulladékai aláomlanak.”
Huszadik századi faló – olvasom a következő címet. A ló testéből repülőgépek, bombák zuhannak, miközben alul a porcelánbaba kimenekíti az Oltáriszentséget.
Erős gondolatiság uralkodik a képi szuggesztivitás mellett László alkotásain. „Amikor végre nekiállok, könnyen megy, de amíg eljutok oda… Ehhez a képhez is nagyon sok mindenre gondoltam, de talán a fele került rá; minél kevesebbet, de az hangsúlyos legyen.”
A régi mesterek közül Van Eyck hatott rá, „precíz, aprólékos, mindennek jelentése van”, s a huszadik századi magyar zseni, Kondor Béla.
Közben az élet kopogó tényei. Pécsett élt albérletben, később megnősült, önálló lakásra tettek szert… aztán… „elváltunk… a kilencvenes évek vége felé… nem tudtunk egymásba kapaszkodni a megpróbáltatás idején… Volt egy fiunk, korán meghalt, tizennyolc évesen. Ne kérdezd, nem tudok erről beszélni.”
Széthasított csönd. Istenem, az önkéz…
Laci, hited mennyiben segített át ezen a drámán?
„Összetörtem. Sokat segítettek az esztergomi évek, hogy el tudjam viselni.” A kéz is megállt, vagy a tusba belevitte a fájdalmát?
„Rajzolgattam, de az sem nyugtatott meg…”
A szörnyű dolgokat meg lehet-e fogalmazni rajzban?
„Talán meg lehet… több rajzon előjön a gyerekmotívum.”
A hit tovább tudja-e vinni az embert a nehéz élethelyzetben? Megrendült-e a hite, vagy inkább megerősödött, elmélyült?
„Ettől, bármennyire fájdalmas is, nem rendült meg… sokkal korábban talált rám a kétely.”
Lábára utal, az 1952-ben, kétéves korában elszenvedett gyermekparalízisre. „Ahogy anyám mesélte, húsz hónapos voltam… Bátyám nem egészen két évvel idősebb nálam. Egy ágyban aludtunk, ő reggel fölkelt, én meg ott maradtam. Anyám megemelt, összecsuklottam. Este lefektetett, reggelre mozdulatlanná váltam. Azonnal apámék ismerőséhez, egy orvos házaspárhoz vittek. Beküldtek minket Pécsre, a klinikára. Nem tudom, hány hétig feküdtem mozdulatlanul. Mindenfélével próbálkoztak, vért kaptam…” Kerpel-Fronius Ödön, a híres gyerekgyógyász professzor azt mondta a szülőknek: ha tudnak imádkozni, imádkozzanak. Lacit egy apáca gondozta, aki a szerzetesrendek szétszóratása után civilben a klinikán dolgozott. „Korábban anyámat tanította a képzőben.”
Átívelt idő. „Legutóbb az Uzsoki Kórházban térdprotézist ültettek be. Ez volt a tizenkettedik műtétem, hogy valahogy járni tudjak. Kezdetben csípőgépet kaptam… aztán megoperáltak, már csak térdig érő gép kellett… most már ortopédcipő sem kell.”
Bal lába hat centivel rövidebb lett, jobb lábát azért műtötték meg, hogy ne nőjön olyan gyorsan. „Egy-másfél centi különbség maradt mára. Gyerekként nem éreztem a betegség súlyát. Még a gimnáziumban sem. Olyan környezetben éltem, ahol mindenki elfogadta ezt, természetesnek vette, hogy ilyen vagyok. Később sem jelentett különösebb gondot, de egyszer csak fölvetődött bennem a kérdés: miért?
Hosszú, kiterített csönd.
„Nehéz rá választ találni… Pécsett él egy ügyvéd, együtt voltunk Pesten a gyerekkórházban. Ő számomra teljesen idegen módon fogja föl az állapotát. Írtam neki egy levelet, idéztem Szent Pált: akiket szeret az Úr, azokat megpróbálja… Erre azt válaszolta, rosszul gondolom. S önmagát vádolta. Csodálkoztam rajta. Miről tehet egy húsz hónapos gyerek? Lázadni nem lázadtam… Egyszer részt vettem Tatabányán a mozgássérültek országos kulturális fesztiválján. Vittem három képet… Nem ez a lényeg… Nem bírtam, a harmadik napon fogtam magam és hazajöttem. Az állandó panaszkodás, a visszatérő kérdés: miért tette velük ezt Isten? Én is föltettem a kérdést, de nem vontam kérdőre Őt. Talán meg is köszönhetném neki. Esetleg nem kaptam volna ezt.” Rajzaira mutat.
„A paralízis kissé lelassított, nem is baj. Ettől kezdve jobban figyeltem a belső dolgokra, érzékenyebbé váltam. Az Úr talán ezzel a lábbal járult hozzá, hogy belső világom mindjobban kiteljesedjen. Ha gyorsabban járok, lehet, hogy elkerülöm Istent.”
Már nem szólunk. Az egyik képen rabruha. A történelem minden rabja ő, a fején töviskoszorú.
