„Ha elfogadjuk a sorsunkat…”

– Ki vagy mi segített ekkor?

– Egy ilyen helyzetben az embernek szembe kell néznie az Istennel. Két út áll előtte: mondhatja azt: Uram, azzal, hogy életben maradtam, valami szándékod van velem, de azt is: Isten nem létezik, hiszen ha lenne, nem engedte volna, hogy mindez megtörténjen. Én az első utat választottam.

– Addig volt kapcsolata Istennel?

– „Klasszikus” katolikus nevelést nem kaptam, nagy ünnepekkor elmentünk a templomba. A nagymamám azonban gyakorolta a hitét. Amikor meghalt, gyerek voltam még, de azt gondoltam, hogy ő továbbra is vigyáz rám, terelgeti a sorsomat. Volt kapcsolatom az égiekkel, de a balesetem után másfajta viszony kezdődött. És én is sokat alakultam.

– Mi volt a legnagyobb változás?


– Nagyon jó orvosok kezeltek Budapesten. Megerősítettek abban, hogy az életben így is vannak lehetőségeim. Megtanítottak járógéppel járni. Elsajátítottam, hogyan kell átülni kerekesszékből az ágyba, vagy ha kiesnék a székből, hogyan kell visszaülni. Megtanultam közlekedni a városban, ami sok erőt adott. Amikor hazakerültem Kaposvárra a szüleimhez, lélekben erősebb voltam, mint ők. Édesapámat akkor láttam életemben először sírni. A negyediken laktunk, anyukám naponta felvitt, ami engem nagyon zavart, így egy idő után inkább járógéppel mentem fel az emeletre. Akartam élni, úgy élni, hogy a lehető legkevésbé legyek másokra rászorulva. Közben szüntelenül zakatolt bennem a kérdés: mi a dolgom, merre tovább?

– Hogyan talált rá a válaszokra?


– Még ugyanebben az évben eljutottam a nagymarosi ifjúsági találkozóra, ahol Kerényi Lajos atya prédikációja nagy hatással volt rám. Emlékszem, néztem a templom tornyát, és arra gondoltam, ezek az én kérdéseim. Onnantól kezdve nyitott szemmel éltem a világban, és sorra érkeztek is a válaszok, a lehetőségek. Azóta hiszem, hogy aki keresztet kap, a kellő erőt is megkapja hozzá. Ha elfogadjuk a sorsunkat, olyan kisugárzásunk lesz, amelyből mások is erőt tudnak meríteni.

– Elfogadni a keresztet azt is jelenti, hogy többé nincsenek kétségeink? Onnantól minden egyszerű?


– Hullámvölgyek vannak és lesznek is. Istenkapcsolatunk hasonló a szerelemhez, így ez is különböző szakaszokra bontható. Imádságaink beszélgetések, amelyekhez az is hozzátartozik, ha ki merem mondani: most nem értek veled egyet. Én megkaptam a keresztet azzal, hogy kerekes székbe kerültem, de az Isten ezen kívül is nehéz kérdések elé állított, amelyek igen nagy fájdalommal jártak. Tavaly meghalt a férjem. Nem titok, akkor erősen pöröltem Vele. Nem mondom, hogy ma már értem, miért történt mindez. A kereszt nehéz, de van erőm hordozni.

– Talán nem tévedek, ha arra gondolok, a hit mellett segít a sport is?


– Természetesen. Mióta olimpiákra készülök, négyéves ciklusokban élek. Mindig van előttem újabb és újabb cél. Ez nagyon fontos.

Hogyan lett Önből vívó?

– Először a kosárlabdával, majd a tenisszel ismerkedtem meg. Nagyon sokat tanultam a kosaras fiúktól, főként lazaságot. A világ legtermészetesebb módján kezelték azt, hogy kerekes székben ülnek. Közöttük értettem meg, hogy lehet másról is beszélni, mint hogy kit ki műtött, kinek mi és hol fáj. Szó került köztünk családról, munkahelyről, hétköznapi örömökről és bánatokról. Amikor először kipróbáltam a vívást, nem éreztem, hogy az én sportom lenne. Aztán túltettem magam az első kudarcokon. Sokat segített ebben a férjem. Lassan megszerettem, élvezni kezdtem a vívást, versenyekre jártam. Céljaim lettek, eredményeket értem el. Azóta sok sikeres versenyen vagyok túl. Tavaly megnyertem az Eb-t, így megszereztem a kvalifikációt Londonba.

– Amikor szembesültem az eredményeivel, szégyelltem magam, hogy szinte semmit nem tudtam ezekről a gyönyörű sikerekről. Nem esik rosszul a paralimpikonoknak, hogy az olimpikonokhoz képest kevesebb figyelmet kapnak?


– Egyfelől érthető, hiszen két egyenrangú, de mégiscsak két külön rendezvényről van szó. Természetesen örülnénk, ha a mi munkánkat is többen értékelnék. Nekem inkább az fáj, hogy kampányszerűen szoktak bennünket elővenni, és mindig külön az ép olimpikonoktól. Pedig jobban összetartozunk, mint ahogyan azt a kívülállók gondolnák. Szoktunk együtt edzeni ép vívókkal, jó a kapcsolat köztünk. Úgy tudom, ez más sportágakban is megvan, az úszóknál mindenképp.

– A sport mellett tanult is? Hiszen a gerince érettségi előtt tört el…


– Eredetileg varrónőnek készültem. Kerekes székesként megismerkedtem civil szervezetekkel, alapítványokkal. Rajtuk keresztül segítettem friss sérülteknek. Jólesett, hogy tudok gyakorlati és lelki tanácsokat is adni. Adta magát, hogy ilyesmivel foglalkozzam. Leérettségiztem, majd elvégeztem a munkavállalási tanácsadó szakot a Gödöllői Egyetemen. Most is ez a munkám. Megváltozott munkaképességűeknek segítek munkát keresni.

– Ez nem lehet egyszerű feladat, hiszen ma egy egészséges ember is alig talál munkát…


– Nehéz, de mindig azt szoktam mondani, hogy a problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket. Szerencsére vannak sikereink. A legnagyobb gond a motiváció hiánya, amikor a megváltozott munkaképességűek elfogadják, hogy ők eltartottak. Igyekszem mindenkit arra ösztönözni, hogy dolgozzon. A napi rutin és a célok sokat segítenek.

– Mi épek, miben tudnánk a fogyatékkal élőknek segíteni? Hiszen aki kicsit is nyitott szemmel él, láthatja, hogy a legtöbb közintézmény még mindig nem akadálymentes, a zebrán a lámpa nagyon hamar pirosra vált, a járdaszegélyek magasak, nem minden busz alacsony padlós, és még sorolhatnánk, mennyi mindenben nem figyelünk a fogyatékkal élőkre…


– Elsősorban a társadalom szemléletén kellene változtatni. Ehhez arra lenne szükség, hogy az ép gyerekek együtt járjanak iskolába a fogyatékkal élőkkel. Ha kicsi korban megszoknák, hogy a másiknak lehet, kell, szabad segíteni, nem lenne ennyi zavarban lévő vagy közönyös felnőtt. Szoktunk járni osztályfőnöki órákra, de főiskolákon is beszélgetünk a hallgatókkal. Sokszor az épek bele sem gondolnak abba, hogy nekünk például nem mániából kell nagyobb parkolóhely, hanem mert kisebb helyen nem tudjuk kitenni a kerekes széket, és nem tudunk kiszállni. Az is fájdalmas, amikor az anyukák elrángatják a gyerekeket a közelünkből, nehogy bármit is kérdezzenek, mert az „rosszul esik a néninek”. Ez nem segítség. Ha idegenként vagy ufóként kezelnek bennünket, nem esik jól. Sok minden változhatna, ha a gyerekek abban a szemléletben nőnének fel, hogy mi így együtt: épek és nem épek vagyunk egy társadalom. Még akkor is, ha nem ugyanazon az ötkarikás játékon indulunk, vagy nem ugyanazon az olimpián lehet nekünk szurkolni.



Eredmények


Paralimpia:

2004 Athén
Párbajtőr csapat II. hely
Tőr egyéni II. hely
Tőr csapat II. hely
 
Eb, vb: 2006 VB Turin
(Olaszország)
Tőr csapat III. hely
Párbajtőr csapat III. hely
Tőr egyéni III. hely 2007
 
Eb, Varsó
Tőr csapat I. hely
Párbajtőr csapat I. hely
Tőr egyéni I. hely
Párbajtőr egyéni II. hely
 
2009 Eb, Varsó
Tőr egyéni I. hely
Párbajtőr csapat II. hely
Párbajtőr egyéni VI. hely
 
2010 vb, Párizs
Tőr csapat II. hely
Tőr egyéni III. hely
Párbajtőr csapat V. hely
Párbajtőr egyéni VI. hely
 
2011 Eb, Sheffield
Tőr csapat I. hely
Párbajtőr csapat I. hely
Tőr egyéni I. hely
Párbajtőr egyéni V. hely
 
2011 vb, Catania
Tőr csapat II. hely
Tőr egyéni III. hely
Párbajtőr csapat III. hely