Deák György két találkozásukra emlékszik. „1937-ben születtem, István jóval korábban, 1914-ben, tehát nagy volt köztünk a korkülönbség. Komoly fiúra emlékszem – fiúra? Felnőtt férfinak láttam –, s ami nyomot hagyott bennem: édesanyja abban a tudatban halt meg időskorában, hogy István valahol külföldön él. Soha nem mondták meg neki, hogy kivégezték a fiát. Az egész család tudott a drámai eseményről, de nem árulták el Mari nénénknek.”
Az édesanya túl kilencvenedik életévén, 1992-ben halt meg. Istvánon kívül két fia volt még: János és László, István öccsei.
„A gimnáziumban nem mondhattam meg, ki az unokatestvérem, mert azonnal kicsaptak volna az iskolából. Jó kiállású, magas fiú volt, nem messze laktunk egymástól. Az ő házuk a Balassi Bálint utcában, a miénk a Dobó István utcában volt. Talán hihetetlen, de csak a hatvanas években tudtam meg, hogy kivégezték, amikor János, István öccse közölte ezt velünk. Hosszú ideig ugyanis a testvérei sem tudtak róla semmit. Csak annyinak jutottak a nyomára, hogy Budapesten letartóztatták. Évekkel később értesítették a családot kivégzéséről. Földi maradványairól ma sem tudjuk, hol nyugszanak.”
„Sokáig nem tudtuk, hogy kivégezték” – erősíti meg S. Papp Margit. – Ferenc nevű bátyám 1924-ben született, s 1944-ben aknatámadásban vesztette az életét. Mari néném mindig mondogatta testvérének, édesanyámnak: nagyon sajnállak szegény Ferkó miatt, ő már nem jön vissza, de az én fiam ott él valahol külföldön. Mire édesanyám – mi mást tehetett – biztatta: persze, ő még visszajön egyszer…
1947-ben születtem, hatéves voltam, amikor Istvánt kivégezték. Úgy mesélték, születésem után István meglátogatott, s később is eljárt hozzánk – de minderre nem emlékezem, túl kicsi voltam még.
Hogy milyen volt? Mindenki nagyon rendes fiatalembernek tartotta. Nagyapánk mondogatta neki, amikor a szaléziak mellett kötelezte el magát: szép szakmát választottál, kisfiam. A család a vártemplomba, később a nagytemplomba járt. A vártemplomot Szolnokon kistemplomnak vagy szegényházi templomnak nevezik, az előtt ugyanis szociális otthon működött mellette. István édesanyja gyakran járt oda, mélyen hívő katolikusok voltak a szülei, édesapja is, s ugyanúgy a két testvére.”
„Szilárd jellemű embernek tartotta mindenki – veszi vissza a szót Deák György –, nem hátrált meg az utolsó pillanatban sem. Amikor fogva tartották Budapesten, a mai Terror Házában, akkoriban ávós börtönben, s ütötték-vágták őt, az ávósok röhögve megkérdezték tőle: na, most mondd meg, van-e Isten? A túlélők elmondása szerint azt válaszolta: „Ha agyonüttök, akkor is van Isten.”
„A családban mindig azt mondták: olyan katolikusok legyetek, mint Pista bátyátok volt” – folytatja S. Papp Margit. – Édesanyám csak a hatvanas években tudta meg, hogy Istvánt kivégezték, velem, a tizenéves gyerekkel is közölte, de szigorúan hozzátette: „Mari nénédnek nem szabad elmondani, így is nagy bánata van neki.”
Mondok Miklós kerékpárjára támaszkodott, éppen arra járt az ünnepség idején, a sokaság láttán megállt.
„Tudja, kinek a szobrát avatják?”
„Igen, tudom.”
„S azt is tudja, ki volt ő?”
„Szalézi szerzetes. Akit kivégeztek.”
„Milyen ember lehetett?”
„Biztosan nem volt csibész, ha szobrot állítottak neki.”
Máthé György plébános így idézi meg: „Tanárember volt, műszaki tanár, egyben lelkipásztor. A fiatalokkal nemcsak a műhelyben, hanem a hittanórán, a közösségi életben is foglalkozott, s különleges hatást gyakorolt rájuk. Gondoljunk arra: egy nagyszerű nevelőnek az emlékét látjuk itt, aki a földi élet normális keretei közt végezte hivatását, s közben rámutatott az égre, ahogy Don Bosco mondta: polgárokat akar nevelni a földi élet, egyben az Isten országa számára.”
A szobrász számára ki ez az ember? Pogány Gábor Benő így vall: „Hozzám közel álló, áldozatkész férfi. Történelmileg sincs messze, amikor áldozattá vált.”
A szobrászművész számos vallásos témájú művet alkotott eddig pályafutása során. „Művészeti tanulmányaimat lassan negyven éve kezdtem a művészeti szakközépiskolában, s már akkor szembesültem a ténnyel, hogy a számomra igen kedves műalkotások szinte mindegyike egyházi megrendelésre készült. A szolnoki művésztelep legkiemelkedőbb alakja Aba Novák Vilmos volt, aki megújította a modern magyar egyházművészetet, s követendő példának tekintem őt. Keresem a szellemi partnereket ahhoz, hogy Magyarországon legyen külön egyházművészeti oktatás.”
Majd visszatér legújabb alkotásához: „Műveim jelentős része a keresztény kultúrkörben fogant, Boldog Sándor István alakja különösen megragadott. Meg kell emlékeznünk azokról az emberekről – az egyház vértanúiról, szentjeiről és boldogairól –, akik hitükért képesek voltak áldozatot hozni. Boldog Sándor István ezért nemcsak térben és időben, hanem szellemében is közel áll hozzánk.”
A szoboralak kissé oldalt, lefelé néz, elmélázó tekintettel, ugyanakkor erős elhatározás olvasható ki gesztusából, miközben jobb kezében a nyakában lógó keresztet tartja.
„Ellesett mozdulat. Templomba járó emberként már kisgyerekkoromban megfigyeltem, hogy sokan a nyakukban lógó keresztet fogják ima közben. Olyan szépen bezáruló mozdulat ez. Az ember feje, szíve és lelke közel kerül egymáshoz. A mozdulat ugyanakkor egy nagyobb kört zár be: Sándor István bal kezével egy olyan fát fog, amelynek gyökerei az ő származás-gyökereivel fonódnak össze. A fa három ága, egy-egy ágon három levél a Szentháromságot szimbolizálja, s így kapcsolódik össze a lent és a fent. A gyökerek lent vannak, s a fa ágai, levelei fölfelé törekszenek. Boldog Sándor István befelé néz, befelé és fölfelé – a végtelen felé.”
Fotó: Cser István
