A Kossuth- és Magyar Örökség-díjas művésszel, akinek számos templom is őrzi alkotásait, s akinek képei arról a tiszta ragyogásról beszélnek, amelynek forrása nem mi vagyunk, hanem a fölöttünk álló Teremtő, badacsonytomaji műtermében beszélgettünk. A polcrendszeren festékek százszámra; az asztalon művészi rendetlenség, fotókkal, fénymásolatokkal. Köztük – még havas környezetben – a bazaltból épített szoborfülke fotója, amely szinte sóvárog az Udvardi kép után. A műterem óriási üvegfalán betóduló fény már-már bántja a szemünket. De a beszélgetésre nemcsak emiatt telepszik rá olykor-olykor a csönd. A látvány miatt nehéz a szó, s akadozik a nyelv. Az óriásállványon ugyanis életnagyságban láthatjuk II. János Pált. Szemében tűz, botjával kezében mintha felénk tartana.
– Badacsonytomaj szakrális hely, mivel a tizenharmadik században pálos kolostor működött itt, és megvan még a kút is – meséli Udvardi Erzsébet, aki éppen ötven esztendeje él itt. – A régi bánya alatti részen, hatalmas sziklatömbök közelében lévő, öreg fák által szegélyezett területet szemeltünk ki az emlékhely számára. Ezt tartottuk a legmegfelelőbb helynek, ezért építették fel – természetesen bazaltból – azt a szoborfülkét, ahova majd a kép kerül.
A festőművész a pápa alakját valamilyen környezetben szerette volna ábrázolni, ezért egy kis kápolna oltára előtt, apostoli botjára gyöngéden ráhajolva festette meg Karol Wojtylát, aki életével, szavaival, köteteivel valóban példát mutatott és mintát adott, vigasztalást nyújtott mindannyiunknak. Különleges erő, különleges szépség sugárzik a műről. Az alkotó szerint az emberi lélek vágyódik a szép után, s ha találkozik a széppel, meg akarja őrizni. De életünk foglalata az idő, mely azonnal múlttá változtatja a jelent. Innen a törekvésünk: megőrizni, ami mulandó. Így, ezért születik meg egy kép, egy festmény a vásznon, a papíron, ahol megmarad a fény, amelyből később éjszaka lesz, a virág, amely elhullajtja szirmait.
– Nagyon sok fénykép őrzi a Szentatya alakját, nekem is rengeteg fotóm van róla. S mivel az egész földkerekség ismerte és szerette, nagy feladatot jelentett a kép elkészítése. Amikor bólintottam a felkérésre, magam sem gondoltam, hogy mire vállalkoztam – árulta el a festőművész
– Ugyanis hiába tanulmányoztam a fényképeket, albumokat, egyik felvételen ábrázolt póz sem felelt meg az én elképzelésemnek. Fotóval a kezemben legalább két hétig próbálkoztam vele, de rossznak, szinte reménytelennek tartottam a készülő művet. Nem éreztem benne azt a szellemiséget, amit mindenképpen ki akartam fejezni. Teljesen kétségbeestem, eltettem az összes fotót, és újra hozzáfogtam a képhez. Letöröltem, amit addig festettem, és előhívtam az emlékeimet, hiszen nálunk is járt a Szentatya. A mindenkori, sugárzó, fiatalos arcot, kissé görnyedt alakját szerettem volna megörökíteni. Persze, közben mindvégig imádkoztam, hogy olyan legyen az alkotás, mint amilyent magamban megálmodtam.
Udvardi Erzsébetnek ez sikerült, s most már ő is elégedett legújabb művével; jóllehet még egy kicsit szeretne javítani a ruházat redőin, a cipőkön. Mint megjegyezte, ez az egyik legnehezebb feladat. Az állványon lévő képen aranypalástban, derűs arccal áll velünk szemben a pápa. Jobb és bal oldalán egy-egy gyertya ég. A látogató nehezen tudja levenni róla a szemét. Végtelen nyugalom, s biztatás árad tekintetéből. Mintha azt mondaná: ne féljetek, legyetek derűsek. Én is az vagyok.
II. János Pál rajongott a természetért. Öregen, betegen is rendszeresen elvonult a világ zajától, hogy pihenjen, s imádkozzon. Március 30-án, az irgalom vasárnapján a pápai nuncius által felszentelendő badacsonytomaji emlékhely is a természet ölelésében található, ahova gyalogösvényen juthatunk el. Az Udvardi-kép üveg alól hívogatja majd a látogatókat, imádkozókat.
