Végigzuhant a homokon, már nem volt ereje fölpattanni, ha az ellenfél stukkol – így mondták, stukkfejes –, nincs, aki védje. S a labda belepottyant a négy fiú lába nyomán feltúrt homokbuckák között az egyik mélyedésbe. Talán két méterre az ellenfél kapujától, vagy annyira sem.
Arányi ekkor tápászkodott fel. Csapattársa pontosan megjelölte a helyet, ahol a labda földet ért. Az ellenfél csapatában az egyik fiú továbbra is a kaput őrizte, a másik ráállt Arányi társára, Lacira. Arányi egész nyáron együtt fejelt ezzel a fiúval, kialakult a taktikájuk. Nem kellett semmit mondani, csak biccentés a fejjel, a csapattárs jobb szélre helyezkedett, nyomában a védővel, majd amikor Arányi félmagasan feldobta a labdát, s az már visszahullott, a csapattárs hirtelen átrohant Arányi és a kapu között bal oldalra, magával rántva a védőt. A kapus óhatatlanul a rohanó alakok irányába mozdult, s Arányi ebben a pillanatban erősen megfejelte a labdát az ellenkező oldalra. Még annyit bírt, hogy látta, a kapufán belül röpül tovább a labda, gól!
Térdre rogyott, vége. Tizenkettő – tizenegy. Győztek. Ők, a tizenhét éves fiúk a testnevelési főiskolások ellen. Fölnézett, előbb Lacira, aztán a két főiskolás fiúra. „Győztünk” – és nagyon erősnek érezte magát.
Azt mondják, ez a Duna legszebb magyarországi szakasza, szemközt a hegyek, nem messze a kanyar, a víz fölé lógó sziklaheggyel, szemközt két hegygerinc fut össze, s köztük, mintha csak azokból nőne ki, templomtorony emelkedik, nem messze a festőművész egykori háza, múzeum, benne az eredeti bútorok, képek, s a műteremben minden úgy maradt, ahogy a festő utolsó mozdulatával lehelyezte.
Győztek – a nagyfiúk ellen!
A téefesek – mindenki így nevezte a főiskolásokat – vízi táborba érkeztek. Arányi elnézte izmos, kisportolt alakjukat. Ezek bármire képesek a testükkel, gondolta. Lacival ellenfélre vártak a vízparton. Ismertek mindenkit a strandon, hátha megjelenik valaki: na jó, nyomjunk le egy meccset, de visszavágó nincs! S mindig akadt partner: itt is, ott is ketten.
Most ácsorogtak, bámulták a nagyfiúkat, erős fiúkat, ügyes fiúkat, hogyan mérhetnék hozzájuk az ő mozgásukat. A téefesek nagynevetve zuhantak a vízbe, ha úgy akarták, máskor kiegyenesedtek a versenykajakban, mint akik mindenre képesek, csak el kell határozniuk magukat.
„Mi az, srácok? Fejelni akartok?” – Arányi a homlokán pattogtatta a labdát. A hangra lekapta fejéről, megilletődött, hogy a két nagyfiú megszólította őket.
„Ha van ellenfél. De most nincs senki a parton.”
„Mutasd a labdát” – és a téefes fiú rendkívül ruganyos, könnyed mozdulattal már el is kapta a levegőben, s kipróbálta bikanyaka fölött a fején.
„Jól van, ha akartok, játszhatunk egyet” – de mintha azt mondta volna: kisöcsik, van néhány percünk, azalatt lezavarjuk a meccset.
Beálltak a négy nyárfa közé, a homokmezőbe.
„Meddig megyünk?”
„Tizenkettőig” – válaszolta Arányi.
„Rendben.”
„Ki kezdi?”
„Kezdjétek ti!” – és a kapuban álló téefes fiú hanyag eleganciával, bikanyakával odapördítette a labdát. Csapattársa máris rohant, helyezkedett, térdmagasságig, derékig fölszállt a homok. Arányi arra számított, mindjárt kikapnak.
Hatnál eggyel vezettek. A téefesek magabiztosnak mutatkoztak. „Ezt nyilván bemelegítésnek szánták, most majd rákezdenek.” De Arányi észrevette, egyre jobban lihegnek. A homok odafogta az erős, izmos lábakat.
Győztek. A fáradtságtól feszült a combizma. Legjobb lenne végigheveredni a küzdőtér homokján, és úgy maradni. De nem lehet. Most adja meg magát? Fölkelt. Ne lássák rajta az erőtlenséget.
Belebukott a vízbe. Parányi csobbanás, eltűnt a teste, a víz surrogott homokszemcsés bőrén, sokáig a víz alatt, hogy végre lehűljön, s csak messze, már egészen kint, a bójáknál bukkant föl a feje. Szerette ezt az érzést: nem tudta, hol végződik a teste, s hol kezdődik a víz. Összefolyt benne a világ, a természet, a szemközti hegyek, a nyárfák vízre vetődő árnyéka, ez volt a Duna, itt élt, itt érezte otthon magát, ahol csak ő számított, és elképzelte: minden lehet. Most különösen, miután legyőzték a téefes fiúkat.
Itt nincs semmi titkolózás, minden pontos és egyértelmű, az életnek és valamennyi vágynak határa van, s ez a határ olyan egyszerű: a nyárfák, a szemközti hegyek, a folyó, a kavics, a part menti söntésben a fagylaltos pultot hűtő aggregátor ócska zörgése, és reggeltől estig, amikor fölkel a nap és ameddig tart a világosság, mindennap megjelent, mintha csak rá bízták volna a part őrzését. Addig létezik a folyó, ameddig ő ott van. S neki kell fönntartania ezt az öröknek hitt hitet, mert ha semmi más, a part megmarad, és nem csalja meg. A nyárnak nem volt ideje. A nyár a végtelenbe nyúlt.
A nyár megérkezik, s ott marad a maga bódító hőségével, egyértelmű fényével, amikor pontosak az árnyékok és hosszúak az esték, nincs vége egyiknek sem – ez már az örökkévalóság.
Hosszan leúszott, egészen messzire. Úgy kellett visszagyalogolnia. A fák árnyéka már a folyó fölé tenyerelt.
Mit néznek? – bámulta a parton a férfiakat. Az öreg Szűcs, térd alá érő kék rövidnadrágjában, amely a pocakjától indult, szeme előtt távcső, odébb Laci apja Németországból, ötvenhatos disszidens, Mercivel érkezett, frankó sátrat hozott a fiának és klassz cuccokat, aztán Szegedi, az orvos, Tatár, a mindenki által ismert tanár.
Mit néznek? – Szűcs levette szeme elől a távcsövet, odanyújtotta Szegedinek, az orvos belekukkantott, majd visszaadta: nem érti. Mások szabad szemmel kémlelték a túlpartot.
Megállt mellettük, „üdvözlöm, Jenő bácsi”, „tiszteletem, Kálmán bácsi”, „ó, tanár úr”, de most semmi válasz: „szevasz, fiú” – csak a víz, s a vízen túl valami…
Az országút közvetlenül a folyópartot követte. Néha eltűnt a bokrok és a fák között, majd újra előbukkant. Zebegény után fölfutott a partoldalra, az országhatár felé.
Most már ő is észrevette. Katonai dzsip robogott végig az úton, tekintetével követte, amíg el nem tűnt a dömösi kanyarban. Néhány perc múlva azonban visszajött, megint az a sűrűn villogó kék szín, s ami különös volt – és Arányi ebben a pillanatban döbbent rá –, egyetlen más jármű sem közlekedett. Egyetlen más jármű, egyetlen ember sem.
Meghalt a túlpart? Arányi a férfiak tekintetében felismerte az izgatott várakozást – nem igaz, félelem volt az, egyre inkább félelem –, néha megjelent egyiknek vagy másiknak a felesége: „gyere be, még észrevesznek”, de azok maradtak, s csak nézték, lesték, bámulták a túlpartot, mintha egész tekintetük, egész figyelmük és testük oda lett volna szögezve.
Máskor kedélyesen beszélgettek, odébb a tanács dolgozói fölépítették a máglyát, ötméteres láng csavarodik ilyenkor, augusztus 20-án ezzel a tűzzel búcsúztatták a parton a nyarat. A kihűlt homok felett ilyenkor fölerősödött a tücskök hangja a sötétben – minél erősebb a tücsökzene, annál inkább jelzi augusztus végét, mintha csak szerethető, kissé fájdalmas szenvedéllyel eresztené el a természet a nyarat. Most senki nem törődött a máglyával. A nyaralótelep minden házából a vizet figyelték, s a vízen túl…
Ahogyan szürkült, úgy erősödött a villogás. Most már nemcsak kék, hanem piros fénnyel. És sehol egy ember odatúl. Az országút üres, csak a katonai jármű cirkált le és föl.
A csönd nem akart megszakadni; a csönd, ez a dermedt világ! Némaságba bukott a folyó, a hullámok elhallgattak, szélcsend, estére a nyárfák levele se rezdült.
Arányi fázott. Nem a teste, valahol belül, nagyon mélyen. „Mi lesz velem”? Honnan bújt elő ez a kérdés? A távolabb állók alakját lassan fölette a szürkület, „történjen már valami”, üvöltötte volna, s amit annyira szeretett, a másik part látványát, a folyót, a kavicsos partot, most mindent utált; nyirkossá és gusztustalanná vált, a gyerekkora óta beleégett látvány egyszeriben idegen. „Mi lesz itt? Augusztus huszadika. Vége a nyárnak. De micsoda vég!”
A vad robaj egyszerre szakadt föl a dömösi kanyarban, a Szent Mihály-hegy alatt. Megremegett a föld, nemcsak a túlpart, hanem a folyó is, s a remegés átért erre az oldalra. Csikorgás, a fémek fájdalmas testtánca. Föltűnt az első, aztán még egy, utána megint… Kivilágítás nélkül, sötéten csúsztak előre a lánctalpak.
„Tankok!”
Tatár tanár úr felesége érkezett, egészen halkan súgott valamit férje fülébe. A tanár úr erre futólépéssel elindult a nyaralójuk felé, aztán megállt, visszafordult, mitévő legyen, fuldoklott, „Babi, menj haza, vigyázz a gyerekekre, én is jövök nemsokára”. „Gyere, ne maradj, az istenért könyörgöm, gyere”, s az asszony elindult. Laci apja az asszony után sietett, néhány szó, majd izgatottan: „Kisfiam, mindjárt jövök, várj meg itt.”
Török tanár Szűcs Jenőhöz és Szegedi doktorhoz fordult: „Most mondta be a Szabad Európa Rádió, Csehszlovákiát megszállják az oroszok, mi is részt veszünk benne.”
És csak mentek, egyre csak mentek azok a sötét dögök. Nemcsak a zebegényi part, hanem a folyó, a folyón túl minden, az egész világ zúgott. Arányi mindörökre megtanulta ezen az éjszakán, milyen a harckocsik hangja, s milyen az, amikor nem akar véget érni a szörnyű felvonulás.
Laci apja visszarohant. Magához szorította a fiát. Még nem is dicsérte meg, milyen jól játszott délután. „Lacikám, összecsomagoltam, mennem kell, lehet, hogy lezárják a határt… kijussak, még mielőtt lezárják… Vigyázz magadra, kisfiam. És ne feledd el apádat. Majd írok.” Bedobta táskáját a klassz Mercibe, de az autó hirtelen felbőgő Daimler-Benzzé változott, kapaszkodott a határ felé, és Laci ott maradt, disszidens apját a sötétség, hangját a lánctalpak csikorgása ölte meg.
Arányi átkozottul egyedül érezte magát. Leszállt a harmat, lassan mindenki eltűnt a partól, senki nem gyújtott fényt, belemenekültek a sötétségbe.
A tücskök hangja, amit annyira szeretett, az augusztus végi könnyű megadásra szóló hangjuk! Most elnyomta őket a rettenetes csörömpölés. Arányi vállára telepedett a pára, leült a vizes fűbe, nem érdekelte, hogy átázik a nadrágja, egyszeriben megöregedett benne az idő, keserves nyál gyűlt a szájában, kiköpte, s már nem emlékezett arra, milyen is volt délután a győzelem.
