– Megkerülhetetlen volt, hogy mérleget készítsek. Nemcsak amiatt, hogy hatvanéves lettem, hanem mivel szeptemberben elvesztettem testvéri barátomat és alkotótársamat, Miklós Tibit. Pótolhatatlan társam volt mindenféle értelemben. Ő volt az egyetlen, akivel két nappal azután, hogy félbehagytunk egy közös fejtörést, ugyanazokkal az ötletekkel hívtuk föl egymást, ugyanazon meglátásokra jutva folytattuk a munkát. Ha Tibi nem lett volna semmi egyéb, mint csupán szerzőtárs, akkor is azt mondanám: senki sem léphet a helyébe. Sokan írnak verseket magas színvonalon. Arra azonban, amit ő tudott, senki más nem képes. Szerepeket írt, karakterekből szólaltak meg a szövegei. Tibi szövegeiben nem csupán szavak áradnak a zene szárnyán, de igaz érzelmek, drámai telítettség, színházi elevenség és érvényesség hitelesíti őket. Hónapokig ébredtem arra az érzésre, hogy talán csak álom volt, hogy nincsen többé.
– Közös életművük vezérelve a mai zenés színház irodalmi rangjának megteremtése volt. Mennyire jártak sikerrel?
– Mindvégig hittünk abban, hogy a musical, a rockopera vagy a musicalopera, ahogy Tibivel elneveztük a zenedrámai folyamattá szervesülő zenés színpadi gondolatot, befogadtatást nyer az úgynevezett nagy zenetörténetbe. Az Anna vagy az Utazás megírásakor olyasvalami volt a törekvésünk, ami operább a musicalnél, de musicalebb az operánál. Ha őszinte lehetek, ez az álmunk nem teljesült minden tekintetben. Aki körülnéz a zenés színházak tájékán, azzal szembesül, hogy nemigen látszik meg a kínálaton, hogy volt egy Anna Karenina, egy Utazás… A mai zenés színház ebben a tekintetben több évtizeddel ezelőtti státuszánál rekedt meg: szórakoztatni akar, önfeledt perceket kíván nyújtani. A mi elképzelésünk az volt: gyönyörködtetni kell, méghozzá a mindenkori legkorszerűbb zenés színházi nyelven. A gyönyörködtetésben benne van a szórakoztatás is, de sohasem katarzis nélkül. Lássuk be: az, amire törekedtünk, csupán a vájt fülűek, egyfajta művészetfogyasztó elitklub számára vonzó. Az Annát évente négyszer töltik meg a rajongók a Madáchban. Ehhez ötven Operaház fantomja és száz Mamma mia! játszása társul, mivel a színházat valamiből fenn kell tartani.
– Sohasem tudjuk meg, milyen sors várt volna rájuk, ha remekjeik nem Magyarországon, hanem a műfaj fellegváraiban születnek meg.
– Az Anna stilárisan jól beleilleszthető a Fantom és A nyomorultak által fémjelzett romantikus népoperai áramlatba. Mégsem biztos, hogy bombasiker lett volna. A műfaj zenei csúcsteljesítményei között számon tartott Sondheim-darabokat Londonban is csak a legkisebb színházak egyikében, a Piccadillyben játszották, és a szünet után ott is megüresedtek földszinti székek. Webber egyik újabb csodája, a Woman in White akkora bukást hozott, hogy a szerző azzal élcelődött, muszáj lesz írnia még egy Starlight Expresst. Mindez egy jóval differenciáltabb kulturális piacon, jóval szélesebb felvevőréteg mellett. Nem csoda, hogy a műfaj forradalma nem a fennmaradásukért küszködő magyar színházakból terjedt szerte a világra. Nem tesz boldoggá, hogy mi mindent adnak el musical gyanánt, de őszülő halántékomhoz méltó módon arra gondolok, lesz talán majd egy újabb nemzedék, amelynek képviselői veszik a bátorságot, hogy új kifejezési formákat keressenek, ahogyan mi tettük. A magam részéről egyet tehetek: tehetséggel, a legmagasabb zenei színvonalon szolgálom azon igényeket, amelyeket zenei vezetői posztom ró rám a Madách Színházban. Büszke vagyok arra az alkotó légkörre, amelyet Szirtes Tamással közösen sikerült kialakítanunk. Ütőképes zenekarral és énekkarral, minőségi előadásban kínáljuk a magyar közönségnek a világ musicaltermésének élvonalát. Nem utolsó szempont, hogy ez négyszáz embernek ad kenyeret. Ha pedig mindebbe belefér évente négy Anna vagy pár József Attila-musical, amely elgondolkodtatja, a művészeti élmény irányába tereli a nézőket, nincs okunk elégedetlenkedni. Közben a komponálásra is igyekszem időt szakítani: Bródy Jánossal Bulgakov Képmutatók című művéből írunk darabot, amely örömteli kihívás és friss inspiráció. Debrecenben egy Benedek Elek-adaptációt várnak tőlem. Miklós Tibi emléke pedig arra kötelez, hogy befejezzem az együtt elkezdett Kincskereső kisködmönt.
– Tiborral szinte egy alkotóvá összeforrva inspirálták egymás munkáját. A zenés műfaj hordozója azonban mégiscsak a melodikus szövet, amely színházi funkciók beteljesítőjéül szegődik. Hogyan születik meg a dallam? Deduktív vagy induktív módon?
– Egyszer így, másszor úgy. Ha az ember megtalál egy zenei alapgondolatot, attól fogva szinte már csak élvezet a darab kibontása. Az Anna Karenina esetében például így történt: Anna sorsmotívumából, amely az elsőként megszületett nagyáriát hordozza, szinte játék volt kibontani a többi sors fonalát. Ezt a magot sokszor kínkeserves megtalálni, hónapokig töpreng rajta az ember. Máskor karakterek bukkannak föl, és ezek összetevődése épít föl egy egész darabot. A Nana esetében például, minthogy Zola naturalizmusa egész egyszerűen nem tűrte meg az áradó, romantikus megközelítést, úgy döntöttünk, hogy popdalos hangvételű számokat komponálunk az egyes szereplők, illetve helyzetek számára, amelyek magukba fogadnak annyi franciás ízt, amennyit csak megenged a szituáció. Még kánkánparódia is belefért, másutt egy kis operai ensemble, amit nagyon élveztem. Az egyik jelenet pedig olyan szélesvásznú filmzenét kívánt meg, hogy komolyan el is gondolkodtam, nem kellene-e továbbfejleszteni egy önálló Casablanca-operává. Párhuzamosan dolgoztam az Annán, A vörös malomon és a Drakulán, amely utóbb Szegény gazdagok képében támadt új életre. Akkor a kétféle módszer együtt volt jelen: ami az Anna sodrásából „partra vetődött”, abból például remek kiindulópont lett a Drakula álomjelenetéhez, miközben A vörös malom zsánerei sem idegenek a másik két műtől. Az összehasonlítás pontosan megmutatja, milyen drámai szándékhoz milyen zeneiséget látok kívánatosnak.
– A musicalirodalomban ritka, hogy önmagukban teljes értékű karakterek dramatikus találkozásából kettősök, tercettek, tablók születnek. Épp nemrégiben tette szóvá ezt egy kritikuskollégám. A Kocsák-darabok teli vannak efféle leleményes átkomponálással, kiteljesítéssel.
– Ha az ember megfelelő felkészültséggel tartja kézben a zenei szálakat, megszületik ez a fajta összetettség. Egy megjegyezhető melódiát akárki meg tud írni. A valódi izgalmak ezek után kezdődnek. Ahhoz hasonlítanám ezt, mint amikor az ember Haydnt és Mozartot hallgat. A második hangig lehetetlen megkülönböztetni őket. A harmadiknál nem kérdés, hogy melyikük zenéje szól. Mozart az összetettségével, az egyetemességével kerekedik Haydn fölébe, és szerintem mindenki más fölébe. Meghaladhatatlan és mindent magába foglaló.
– Elégedett vagy inkább lemondó kerek születésnapi leltára?
– Amikor novemberben, a Miklós Tibi emlékére rendezett operettszínházi gála első fináléjában, A nyomorultak első záróképéhez színpadra léptek páran a régi „nagyvadak” közül – Sasvári Sanyi, Vikidál Gyuszi, Makrai Pali, Csuha Lajos –, eleredtek a könnyeim. Valami megfoghatatlan emberi és színházi erőtér töltötte be a színházat, amihez hasonlót ma már nem tapasztalunk meg. De valahányszor hallom a Hófehérke végén felcsattanó félórás tapsot, amely minden musicalsikert felülmúl, arra gondolok, hátha ez a nemzedék fogékony marad majd a későbbiekben is a valódi értékekre. Hamarosan Perthben és Szentpétervárott is vizsgázik a balett Harangozó Gyula koreográfiájával. A Somogyi Szilárd lelkesedéséből és Kerényi Miklós Gábor kitartó pártfogásából megszületett Abigél hatodik éve fut az Operettben, lassanként nemzedékek színházi élményévé lép elő, és a nyáron a szegedi Dóm téren is otthonra talál. A Légy jó mindhaláligból ebben a szezonban is lesz két bemutató. Két év múlva az ’56-os forradalom kerek évfordulója esedékes. Nem adtam föl a reményt, hogy újra színpadra kerül a Tábori György regényéből született Utazás, végre élő zenekarral.
