De a helyzet ennél fonákabb, mivel a pszichológus mint „nyersanyaggal” dolgozik a hallottakkal, mások életének sokszor szent pillanatai számára nemegyszer spekuláció tárgyai, és e spekuláció akár találgatásszerű, improvizatív is lehet. A pszichológus tipizálja mindazt, amit a páciens elmond, és kulcsot keres az „esethez”, hogy uralhassa, befolyása legyen fölötte. Ezt én rettentően ingoványos terepnek érzem. A pszichológusoknak ennek alapján a legszigorúbb erkölcsi kódex alapján kell, kellene működniük, talán csak a papokéval mérhető össze a felelősségük. Ám semmi sem garantálja, hogy sokkal erkölcsösebbek, mint az emberek többsége.
Számomra napi-heti szinten érzékelhető, hogy a pszichológia korát éljük. Jól tudom, hogy ez a „piac” ma már ugyanolyan színes, mint a mosóporoké, hogy rengeteg irányzat él egymás mellett, a legmegbízhatóbbaktól a legszélhámosabbakig. Az átlagember azonban, ha egyáltalán hisz valamiben, az „a” pszichológia.
Óriási teljesítménynek tartom a Terápiát, és nemcsak a virtuóz színészek és rendezés miatt. Legalább ennyire azért is, mert kivételes intelligenciával közelít rá a témára, és életszagú példák sorát felvonultatva szembesít a terület ellentmondásaival, oszlatja a homályt. Meddig tart a pszichológus, és hol kezdődik a magánember? Mi történik, ha a páciens nem akarja elfogadni a terápia keretét? Mekkora az ő mozgástere, alkothat és érvényesíthet-e ő is szabályokat a terápiás kapcsolatban? Lehetséges-e, hogy a terapeuta is alanyává válik az általa vezetett terápiának? Mi köze mindennek a pénzhez? És végül: minek nevezzük két ember egymást támogató jelenlétét, küzdelmét az igazi megértés érdekében, hajlandóságát arra, hogy egymás nyelvét megtanulja? „Próbálj mindig gyógyítóan jelen lenni a környezetedben!” — engem erre szólít fel ez a sorozat.