Gyermekeink, unokáink sorsa dől el

A kormányzat a családi ezüst eladogatásából élt, mindent pénzzé tett, amit lehetett, érdemi, a közösség hosszú távú érdekeit szolgáló gazdaságpolitikai koncepciót nem dolgozott ki. Ezért aztán ösztönözte a kormányzati pazarlást a piac farkastörvényeivel, ami nemhogy nem volt szociális piacgazdaság, de éppen annak ellenkezője. A számlát a súlyos eladósodással kellett megfizetni – a hitelesség elvesztése miatt magas kamatokkal –, amelyek úgy hizlalják a kölcsönöket, mint a gördülő hólabdát a rátapadó hó. Az államcsőd szélére kormányzott országot csak az IMF segítsége mentette meg, de ennek súlyos ára az ország gazdasági szuverenitásának korlátozása lett. Igaz, a megszorítások az addig reménykedő polgárokat is rádöbbentették a változások szükségességére. A helyzetünk azonban nehezebb, mint a rendszerváltozáskor volt. Az akkori szintnél jobban el van adósodva az ország, de vagyona, amelyből kifizethetné, az államnak már alig van. Tíz évbe került, amíg az 1990. évi sokkból kimászva, nagyjából ott voltunk, ahol a nyolcvanas évek végén. Azaz visszamentünk a startvonalra. Ha akkor tíz év kellett, vajon most mennyi kell? Ne áltassuk tehát magunkat, hogy rövidesen sokkal jobb lesz. Ahogy a kormányzó párt alelnöke kesernyés tréfával mondta: ne várjunk a kánaánra a városháza előtt – fél óránál többet… Nem jön el. Nincs más hátra: nekünk kell azt szívós, kitartó munkával, átgondolt program alapján felépíteni. El kell érni, hogy a jogállamban a szerény vagyonkáknak is legyen becsülete, a kis magántulajdonnak is védelme, a tisztességes munka legyen a mérce, a korrupt üzletemberek és hivatalnokok és politikusok pedig elnyerjék méltó büntetésüket. Ne csak jogot, hanem igazságot szolgáltassanak a bíróságok, s ne csak a gazdagoknak legyen joguk. Valósuljon meg Benedek pápánk legutóbbi enciklikájának üzenete: A morált be kell építeni, integrálni kell minden egyes gazdasági intézkedésbe. Nem várhatjuk, hogy a piaci szereplők hatékonyan döntenek a maguk normái szerint, és az okozott társadalmi feszültségeket majd orvosolja az állam – mivel a meghatározó piaci szereplők erősebbek, mint az állam. Az ő döntéseiknek kell tehát méltányosnak is lenniük – amellett, hogy hatékonyak. Ez bizonyosan megoldható, hiszen ma a magyar munkabérek még mindig csak negyedét teszik ki a nyugatinak, tehát mindenképpen megtalálhatja a külföldi tőke is a számítását. Akkor is, ha – mint Benedek pápa írja a Caritas in veritate enciklikában – a telephelyén, ahol működik, tekintettel van a szociális körülményekre is, és áldoz valamit a szociális feltételek megteremtésére. (A gondolkodó keresztényben néha felötlik, hogy az egyház – és ezen belül célzottan a jelenlegi pápa – elleni, összehangoltnak tűnő támadások nem éppen ezzel a rendkívül fontos üzenettel vannak-e kapcsolatban? A tőke ugyanis húzódozik attól, hogy ezeket a megalapozott elvárásokat teljesítse… Ezért „célravezetőbb” lehet megpróbálni hiteltelenné tenni azt, aki ilyen elvárásokat fogalmaz meg…) A kigázoláshoz jól kormányzó és bölcsen kommunikáló kormány is szükséges. Reméljük, most már a jó irányban tett lépések sorozata előbb-utóbb eredményt fog hozni. Ilyen társadalmi támogatás mellett az új kormánynak remélhetőleg lesz elegendő ereje egy patrióta gazdaságpolitika megvalósításához. Soha ilyen eséllyel nem rendelkezett a nemzeti liberalizmus, amit olyan nagy keresztény gondolkodó is képviselt, mint például Eötvös József. S aminek eredménye volt az előremutató iskolatörvény, a zsidó emancipáció és a kiegyezés korának gazdasági felvirágzása. De olyan kényszerpálya sem volt gyakran a történelemben, mint amilyennel a mostani új kormányzatnak szembe kell néznie. Őszinte szívből imádkozzunk érte, hogy a döntéshozók megtalálják a helyes utakat és módokat. S magunkért is imádkozhatunk, hogy legyen türelmünk kivárni az eredményeket. Hiszen gyermekeink, unokáink sorsa dől most el.