Az élet „zűrzavarával” szembesülünk itt ma, és ez felettébb örvendetes. Az látszik belőle ugyanis, hogy milyen sok, milyen sokféle és egymást milyen szépen kiegészítő katolikus közösség, szervezet, szerzetesrend van ma Magyarországon, hogy az egyházunk mennyiféle lelkiségnek, karizmának ad otthont, biztosít fejlődési lehetőséget.
A színpadon Erdő Péter bíborossal beszélget Török Csaba atya, a téma a január végi cebui eucharisztikus világkongresszus, és az a közelmúltban felröppent hír, hogy a következő találkozónak 2020-ban Budapest lesz a helyszíne. A bíboros nagy lelkesedéssel beszél arról, mennyi nagyszerű energiánk, adottságunk van a világraszóló esemény sikeres megrendezéséhez. Városmissziós tapasztalataink például, amelyeket nemrég újraélesztettünk (mint előző számaink egyikében mi is megírtuk). Nagy előnyünk az is, hogy a környező országokból rengeteg vendégre számíthatunk. Kulturális értékeink oly gazdagok, hogy egészen biztosan el fogjuk velük kápráztatni az érkezőket. Az egyházi zene megújítására is komoly erőfeszítéseket akarunk tenni, a következő négy év készülésének egyik fontos területe éppen ez lesz.
A beszélgetés után azonnal az irgalmasság útjára indulunk a templomot körülvevő ligetben. Ttizennégy kapun át vezet az utunk, amelyek mindegyike az irgalmasság egy-egy cselekedetét jelképezi, hét testit (éhezőknek ételt, szomjazóknak italt adni, szegényeket ruházni, utasoknak szállást adni, betegeket, börtönben levőket látogatni, halottakat eltemetni) és hét lelkit (bűnösöket meginteni, tudatlanokat tanítani, kételkedőknek jó tanácsot adni, szomorúakat vigasztalni, bántalmakat békével tűrni, az ellenünk vétőknek megbocsátani, élőkért és holtakért imádkozni). Nagy ereje van, amikor a bíboros imája után minden állomásnál megszólal valaki, és az életéből vett példákkal vall azokról a tettekről, amelyeket legtöbbször hivatásából adódóan végez. A személyesség és a világban való keresztény jelenlét ereje ez. Minden megszólaló élete egy darabját hozta el, mutatja meg, és majdnem mindegyikük mondanivalójának erős szociális töltete van. A műfaj – a hivatalos egyházi szertartásba „civil elem” vegyül bele – újszerű, szokatlan, sőt talán merésznek is nevezhető. De roppant rokonszenves. Élő cáfolata ugyanis annak a gyakori vádnak, hogy az egyházi szertartás és az élet sűrű valósága egymástól távol eső tartományok. Hogy „a templomba zárkózó” hívek hátat fordítanak a világ bújának-bajának, sőt szívtelenek a rászorulókkal. Szegénygondozó nővér, szociális munkás, karitászvezető, gyásztanácsadó, bíró, börtönlelkész, futballedző és diákok egyaránt elmélkednek itt ma, és a sokszínűségünkről, a szenvedők, az elesettek iránti elkötelezettségünkről adnak hírt a világnak. És persze megerősítenek bennünket is, hogy az irgalmasság évében különösen is tartsuk szem előtt: kötelességünk a szegényekben hozzánk látogató Jézus szolgálata.
Hatalmas a tömeg, noha nincs jó idő – bár amikor ki-kisüt a nap, mindig elhisszük: ez már a nyár. Nem is csoda, hiszen olyankor akár néhány perc alatt is felmelegedhetünk. Ám amint újra beborul, ismét fázni kezdünk. Már annak is örülnénk, ha igazi tavasz lenne végre e helyett a csalfa, a reményt újra meg újra felkeltő, majd visszavonó összevisszaság helyett. A misére tartva hallom, amint egy idős házaspár ijedten megállapítja, hogy nem a templomban leszünk, és a férj fontolgatni kezdi, hogy inkább hazamegy. A szentlecke szavai mintha egyenesen diszkomfortérzésünknek, sokak tanácstalanságának szólnának a májusi didergésben: „Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását. (…) Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet (együtt) sóhajtozik és vajúdik mindmáig. De nemcsak az, hanem mi magunk is, akik bensőnkben hordozzuk a Lélek zsengéjét, sóhajtozunk, és várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását. (…) Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal.”
Most hirtelen nemcsak értem, hanem egész testemben is érezni vélem azt a vágyat és hiányt, amelyről Pál ír, és amelyről az evangélium is szól, egy másik testi ínség, a szomjúság kapcsán: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék, aki hisz bennem: belsejéből, az Írás szava szerint, élő víz folyói fakadnak.” Ezt a Lélekről mondta, amelyben a benne hívők részesülnek. A bíboros prédikációjában hangsúlyozza, hogy ebben a szövegrészben egyszerre hangzik el felszólítás és ígéret. Majd elmagyarázza, hogy a víz szimbolikája a sátoros ünnep vízszertartására, esőért könyörgő imádságára utal vissza. Valamint Mózesre és a sziklára, amelyből az Úr vizet fakasztott népe számára. A szikla Isten jelképe volt, amely elkísérte és életben tartotta a népet pusztai vándorlása során. Jézus szavai szerint ő maga lett ez a vizet adó szikla, amelyre minden embernek szüksége van. Vele válik teljessé az életünk. Ha rátaláltunk, másoknak is el akarjuk mondani ezt. És a Szentlélek, amelyet Jézus feltámadása után kapott meg az egyház, hozzásegít bennünket ahhoz, hogy az örömhírt hirdetni tudjuk a világnak. Amikor a 2020-as eucharisztikus világkongresszusra készülünk, éppen ebben, a Szentlélek ajándékainak kiáradásában reménykedünk.
A mise után hirtelen beborul az ég, és mintha vihar készülődne, csaknem jeges szél kezd fújni, sőt az eső is elered. De az egész csak öt-tíz percig tart, aztán mindent újra átjár a napmeleg. A sátrakat viharos gyorsasággal bontani kezdik, a tömeg pedig némi gomolygás után kiárad az utcára, ki a fák közül a melegre, vissza a mindennapi életbe, a tömött buszmegállóba. A kerti úton koldusasszony áll, pénzt kér a kifelé haladóktól. „Dehogy adunk – beszélgetnek a miséről távozó hölgyek –, hiszen látszik rajta, hogy rosszéletű. Egyáltalán mit keresett itt? Nem tartozik közénk. A vallásos emberek egészen mások, mint ez a nő. Bennünket hiába próbál becsapni.”
