Olyasmi történik manapság a szórakoztatóiparban, amiről a századelő szüfrazsettjei vagy a 60-as évek nőjogi mozgalmainak élharcosai legföljebb csak álmodhattak: a női nézőpont betört a fősodorba. Magazincikkek ezrei, inspirációs előadások sokasága, bestseller kötetek tucatjai hangsúlyozzák a női értékek fontosságát, s a hullám a filmipart sem kerülte el. Két éve szinte világforradalomként ünnepelte Hollywood, hogy végre sikeres szuperhősmozi készült, női főhőssel (Wonder Woman), és a rivális képregénystúdiótól az idei évre is jutott egy hasonló témájú film (Marvel Kapitány). A minőség persze hagy némi kívánnivalót maga után (főként a leegyszerűsített karakterábrázolás és az otrombán megfogalmazott üzenet miatt), ám szerencsére nem kell latexruhás szuperemberekkel bajlódnunk, ha izgalmas történeteket akarunk látni, nőkkel a főszerepben.
Azazhogy mégis: Stephen Merchant rendezése, a március közepén bemutatott Családi bunyó (Fighting with my family) éppenséggel egy egészen sajátos világba kalauzol minket. Központi szereplője ugyanis egy olyan család, amelynek tagjai megőrülnek a pankrációért. Apu, anyu és a gyerekek csiricsáré ruhákba öltözve lankadatlan élvezettel náspángolják el egymást edzésen, bemutatómérkőzésen és a hétvégi meccsen, hogy hódoljanak közös szenvedélyüknek. Anglia egyik nagyvárosának munkásnegyedében járunk, a szülők szeme fényére, Paige-re (Florence Pugh) pedig rámosolyog a szerencse: megakad rajta egy ügynök szeme, és ha végigcsinálja a tengerentúli edzőtábort, megnyílhat számára a profi pankráció világa. A lány szinte fel sem fogja a lehetőséget, bátyja, Zak (Jack Lowden) csalódott, a szülők pedig már számolják a bevételt. Menet közben aztán adódik némi bonyodalom: Amerika nagy és ijesztő, az edzőtábor keményebb a vártnál, az otthon maradtak pedig piszkosul hiányoznak.
Merchant nem farag könnyfakasztó melodrámát a történetből, ám a fergetegesen vicces prológus után azért komolyabbra veszi a hangvételt. A meglehetősen egyszerű (mondhatni, tuskó) humor mögé finoman odahelyezi karaktereinek minidrámáit, az elképzelhető legmélyebbről érkező szülők sztorijától kezdve a most is börtönben csücsülő rokonon át a mellőzöttségbe belerokkanó báty tragédiájáig. Az utóbbi talán túl sok percet vesz el a játékidőből, mégsem fölösleges: a két testvérnek meg kell értenie, hogy elfogadás nélkül képtelenek összetartani. Mindezt Paige is keserű leckék során át tanulja meg: kiderül, hogy a közvélekedés szerint színlelésre épülő pankráció kőkemény fizikai munkát igényel, szereplői pedig korántsem üresfejű cicababák. A Trónok harcából ismerős Lena Headey, valamint Nick Frost egyaránt remekel a szülőszerepben, Jack Lowden meggyőzően őrlődik, és Dwayne „A Szikla” Johnson is beugrik egy humoros jelenetre (produceri szerepe sokat lendített a film elkészültén). A Családi bunyó szíve-lelke mégis Florence Pugh, akiben már most a jövő egyik nagy színészegyéniségét tisztelhetjük. Merchant igaz történeten alapuló filmje ugyan boldog véget kanyarít hőseinek, ám nem feledi a kortárs Anglia munkásainak kilátástalan hétköznapjait – akikben a lelket ironikus módon épp egy hamis csillogásra épülő sportág tartja.
Leplezetlenül komor viszont a hangütése Björn Runge kissé megkésett, a hazai mozikban be sem mutatott alkotásának, A férfi mögött (The Wife) című filmnek, amely egy kényelmetlen kezdőjelenet után eleinte még felemelő történetet ígér: Joe Castleman, az érdemdús író (Jonathan Pryce) az éjszaka közepén kapja a hírt, hogy elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. Feleségével, Joannal (Glenn Close) a hitvesi ágyon ugrálva ünnepelnek, ám a férfi láthatóan megszédül az elismerést övező pompától. Miközben az átadóünnepségre készülve lubickol a reflektorfényben, felesége egyre nehezebben viseli arroganciáját, s egy titokzatos újságíró (Christian Slater) néhány jól irányzott mondattal elülteti a gyanút a nézőben: hátha érdemtelen hősünk a díjra.
Jane Anderson forgatókönyvíró mesteri párbeszédekkel érzékelteti egy hosszú és súlyosan terhelt házasság bonyolult viszonyait, és színpadra kívánkozó feszült kamaradrámává érleli a cselekményt, színészeink pedig sallangmentes játékukkal új szintre emelik a filmet. Jonathan Pryce a korát meghazudtoló vibrálással cikázik a dölyfös művészember és a kétségbeesett férj figurája között, Max Irons nagy átéléssel formálja meg az apja árnyékában senyvedő fiút, Christian Slater hatásosan ármánykodik, A férfi mögött azonban Glenn Close jutalomjátéka. A színésznő, aki tehetségét számtalan szerepben bizonyította már, most is fantasztikusan széles érzelmi skálát játszik át: megrendült nőként, gondoskodó feleségként és bölcs nagyasszonyként egyaránt kimagasló teljesítményt nyújt. Legfőképp az ő érzékeny alakításának köszönhető, hogy a film kiemelkedik a tisztes, középszerű családi drámák sorából.
A Családi bunyó és A férfi mögött egyaránt fontos film, hiszen bornírt motivációs beszédek és hamissá egyszerűsített tanulságok helyett mindkettő valósághűen ábrázolja női hőseit: összetett, árnyalt karakterekként, akik nem férfitársaikhoz vagy légből kapott társadalmi elvárásokhoz mérik magukat, hanem a szívükre hallgatnak. Rózsaszín érzelmeskedés helyett kitartanak a bölcseknél is okosabb, a gyémántnál is keményebb szeretetben.
