Klasszis kapus és klasszikus példakép volt. Tavaly ilyenkor a gyulai Grosics Gyula Katolikus Labdarúgó Akadémián személyesen adta át az érmeket a gyerekeknek, akiknek néhány kedves szó kíséretében órákon át kanyarította oda aláírását a róla írt könyvbe, pedig szemmel láthatóan igen fáradt volt. De egyben boldog is. S feltehetően felrémlett neki saját gyerekkora, amikor is édesanyja papnak szánta, majd mégis a kapuban kötött ki. Szerintem sorsszerű, hogy az akadémia megálmodója és létrehozója, Kiss-Rigó László is hasonló utat járt be: a közkedvelt megyés püspök kapusként kezdett, majd a papi hivatást választotta. Mindenesetre tavaly nyáron Grosics Gyula bácsi megnézte a róla készült szobrot, amelyet az akadémia bejárata előtt állítanak fel. A főváros felé autózva aztán elárulta nekem, hogy erősen meghatódott a szobor láttán, amelyet élethűnek tartott, és ami nagyon tetszett neki. A hajdani klasszis kapus sohasem felejtette el megjegyezni, hogy vigyázni kell a gyerekekre és az akadémiára, ami a szíve csücske volt.
Grosics Gyula ugyancsak megilletődött akkor is, amikor 2008 februárjában, 82. születésnapján a Kútvölgyi úti kórházban aláírta átigazolási lapját a Ferencvároshoz, ahová a hatalom 1962-ben nem engedte el. Erről azonban szabadjon idéznem az ő szavait, amelyek Kő András róla írt könyvében olvashatók.
„– A chilei világbajnokság előtt, az utazást megelőzően már eldöntöttem, hogy Londonban fejezem be a labdarúgást. Ahhoz viszont, hogy még négy évet merjek vállalni, nekem a Fradi közönségére van szükségem.
– A Fradi közönségére?
– Igen, mert a Fradi-közönség az egyedüli, amely a hibámat megbocsátja, és egy jó alakításért az égbe emel. »Szegény, hát persze hogy gólt kapott, hiszen süt a nap a szemébe. « »Igen, erre az alakításra csak a Grosics képes.«
– (…) Chilében, egy nagyon szomorú, rossz hangulatú vacsora után odajött hozzám Barcs Sanyi bácsi, a csapat vezetője, ha jól emlékszem, az MLSZ elnöke is, és átadott nekem egy borítékot. Először arra gondoltam, hogy zsebre vágom, és később majd felbontom. De hát, nem hagyott nyugodni a kíváncsiság. Ott az asztalnál felbontottam. A hivatalos írás tudatta, hogy az MTST elnöksége nem engedélyezi a fővárosba történő átigazolásomat.
– Kinek az aláírása volt rajta?
– Kutas Istváné, a sporthivatal alelnökéé… Amikor elolvastam a levelet, egy világ omlott össze bennem. Mély lélegzetet vettem, felálltam, és az egész csapat meg a vezetők előtt kijelentettem: »Köszönöm szépen az eddigi lehetőségeket, de a mai napon befejeztem a labdarúgást.«”
Ami 1962-ben nem jöhetett létre, az 2008-ban megvalósult a budai kórházban. Akár azt is mondhatjuk, hogy történelmi igazságtétel történt a Fradiban, s Grosics Gyula haláláig az FTC igazolt labdarúgója volt. Kubatov Gábor, a Ferencváros elnöke egyik találkozásuk alkalmával tisztelettel és derűvel jelezte a Fekete Párducnak, hogy hosszú ideje ő a klub legjobb igazolása.
Némileg égi jelnek tekinthető, hogy Gyula bácsi június 13-án, nem sokkal a déli harangszó előtt akkor hunyt el, amikor barátjával, egykori csapattársával, Buzánszky Jenővel Berlinbe kellett volna repülnie a Német Labdarúgó-szövetség meghívására, az 1954-es berni VB-döntő 60. évfordulójára rendezett ünnepségre.
Az utóbbi években sokat küszködött a betegséggel, ám mindig vállalta a nehézségeket, állta a megpróbáltatásokat. Az utolsó támadást azonban már nem tudta védeni. Az utat bejárta, hitét megtartotta. Akik ismertük, hálát adunk a sorsnak, hogy a közelében lehettünk, alázatot, szerénységet, kitartást tanulhattunk tőle. Amin ő a közel kilencven év alatt keresztülment, azt csak becsületes és teljes lelki békével rendelkező ember élhette túl.
Isten békéje legyen veled, Gyula bácsi!
