Őrizték a tűzet: Gránátot dobtak közéjük az oroszok

A nővéreim idősebbek voltak, már dolgoztak a háztartásban, nekem a jószágokra kellett vigyáznom. Később mostohatestvéreim születtek, őket is rám bízták. Nehéz sorom volt” – meséli szomorú gyerekkorát Szabó Piroska M. Panefréda, a Ferences Mária Missziósnővérek Társaságának tagja. Idősebb nővére férjhez ment, és magához vette kishúgát, aki zöldségboltban talált munkát. Másik nővére péküzletben lett eladó, majd pár év után úgy gondolták, önálló üzletet nyitnak, ezért feljöttek Budapestre, és a Városmajorban béreltek egy helyiséget. „Itt sokszor betértem a közeli templomba, és megfogadtam, hogy ha Isten megsegít, akkor nagyon hűséges leszek.” A kis élelmiszerüzletnek hamarosan nagy forgalma lett, minden kapható volt, zöldség, gyümölcs, száraz élelem, hosszú sorok kígyóztak, ha nyáron kiírták, hogy behűtött dinnye kapható. „Sok üzlet volt a közelben, de mindenki hozzánk járt, én szolgáltam ki a vevőket, a nővérem kijárt a vásártelepre, kocsit fogadott, azzal hozta az árut. Egyszer apácák jöttek hozzánk gyűjteni. Kérdeztem, milyen rendből valók. A Ferences Mária Missziósnővérektől jöttek. Az egyik nővér talán megérezte, hogy hivatásom van. Azt tanácsolta, keressem meg az újoncmesternőt. Akkor már nem érdekelt, hogy jól megy az üzlet és sok pénzünk van. Elmentem a Hermina úti rendházba, és hamarosan fel is vettek. 1943-ban léptem be a rendbe.”
Akkoriban sok szentmisét mondtak a Hermina úti rendház kápolnájában. Rengeteg hívő járt oda, és mindig meghirdették, mikor lesz beöltözés. Ennek is köszönhető, hogy annyi jelentkezőjük volt, hogy nem is tudták mindet felvenni. „Fél év jelöltség után került sor a beöltözésre. Nagyon szép ünnep volt. Felöltöztettek minket menyasszonynak, majd kezünkbe adták a fehér »szentruhát«, kimentünk a kápolnából, és úgy jöttünk vissza, apácaruhában” – emlékszik vissza hivatása kezdetére a nővér. Ezzel kezdődött a noviciátus. Panefréda nővér a rendház konyháján kapott munkát, sütött-főzött, de minden más munkát is szívesen végzett. Mivel árva gyerekek gondozásával is foglalkoztak, engedélyük volt arra, hogy gyűjtsenek az ország különböző településein. Járták a vidéki városokat, falvakat: tojást, lisztet és mindenféle más élelmet kaptak az ottani emberek. „Mindig ketten mentünk, kosárba, szatyorba tettük az adományt, majd leraktuk egy háznál, aztán jöttek más nővérek, akikkel hazahoztuk. Nekünk nem kellett útiköltséget fizetni a vonaton. Az államtól segélyt kaptunk, mert volt egy akciókonyhánk, ahol nagy üstökben főztünk, így mindennap jutott egy tál meleg étel a szegényeknek is” – meséli a nővér a rendi élet hétköznapjait. Háztartási iskolát is vezettek, ahol negyven szegény, árva leányt tanítottak varrni, kézimunkázni, főzni. Szabadidejükben sokszor elvitték őket kirándulni, színházi előadásokat rendeztek számukra, az egyik nővér tanította be a színdarabot a gyerekeknek, akik azt előadták az érdeklődőknek. Négy évig maradhattak itt náluk a diákok, utána állást kerestek vagy férjhez mentek. „A háború borzalmas volt, amikor megkezdődtek a bombázások, lehurcolkodtunk a bunkerba, ahol három nagy helyiség nyílt egymásba. Élelemmel úgy készültünk föl, hogy a kenyereket megpirítottuk, zsákokba gyűjtöttük, és azt ettük egy kis teával. Az ágyneműt a földre tettük, és ott aludtunk, éjjel a patkányok ugráltak köztünk. Szörnyű érzés volt, amikor egyszer a homlokomon ment át egy állat. Az egyik helyiségben berendeztük a kápolnát, ahol az Oltáriszentség is helyet kapott. Ott tartózkodtunk, amikor jöttek az oroszok, akik el akarták vinni a nővéreket »krumplit tisztítani«. De mi összebeszéltünk, hogy senkit nem hagyunk elvinni, inkább meghalunk! Amikor a katona megfogta az egyik kis nővért, hogy viszi, akkor mi nem engedtük. Ekkor az orosz kivette a gránátot a zsebéből, azt kiáltotta, hogy lesz bum-bum! Az egyik nővér volt a légóparancsok, azt mondta: Nővérek, indítsák fel a tökéletes bánatot, mert a katonánál gránát van. Ha közénk dobja, ez biztos halál. Majdnem százan voltunk. A katona kinyitotta az ajtót, és közénk hajította a gránátot. Az felrobbant, három-négy nővér azonnal meghalt, sokan megsebesültek. Egy másik nővért is megpróbált elvinni a katona az utcáról, az után is gránátot dobott. Mikor dobott az orosz, eltalálta a hátát. Amikor látta, hogy megsebesült a nővér, behozta hozzánk, de menthetetlen volt, hamarosan meghalt. Később megtudtuk, hogy ezt a katonát kint az utcán lelőtték” – emlékszik a nővér a háború borzalmaira. Éjjel is jöttek, akkor is vinni akarták a nővéreket, de ők mindig résen voltak. Sajnos, többen meghaltak később a gránátból kipattanó szilánkoktól, mert nem volt orvosi kezelés. A légóparancsnok is megsebesült, tizennyolc napig haldoklott. „Engem csodálatos módon semmi baj nem ért. Amikor már elmentek az oroszok, akkor a halottakat kivitték és a háznál eltemették, majd később a temetőben kaptak végső nyughelyet. Amikor véget ért a borzalom, próbáltunk dolgozni, hogy legyen keresetünk, mert már nem volt mit ennünk…” Évek múltán, a szétszóratáskor nyolcvan nővér élt a rendházban. Őket nem hurcolták el, de el kellett hagyniuk a kolostort. Nem volt egyszerű lakást és munkahelyet találniuk. „Én egy családhoz kerültem, ahol gyerekekre vigyáztam, meg főztem, ezért kaptam kis fizetést. De ez nem tartott soká: a férj elveszítette az állását, szegények lettek, ezért disszidáltak a gyerekekkel. Később a Pamutfonó Gyárban találtam munkát, ahol három évig dolgoztam. Az örökfogadalmamat 1950-ben titokban tehettem le, egyszerű szertartás keretén belül a Hermina úti kápolnában” – meséli tovább élete történetét Panefréda nővér. „A szétszóratás után a kápolnánk a hozzá tartozó helyiségekkel lelkészség lett. Két pap lakott itt, ők végezték a szertartásokat. Hála nekik, öt nővér itt lakhatott a Hermina úti ház alagsorában: ők látták el a sekrestyési, kántori teendőket, rendben tartották a kápolnát, mostak, vasaltak… ” Többen elmentek háztartási alkalmazottnak. Mivel sok idős nővér élt szegényes körülmények között, és akik dolgoztak, kevés fizetésükből nem tudták őket eltartani, ezért Nagy Imre miniszterelnökhöz mentek segítséget kérni. Ő azt tanácsolta a nővéreknek, hogy alapítsanak egy szövetkezetet, hiszen kötőgépeik voltak, azokhoz sokan értettek. Ekkor alakult meg a Szolidaritás Háziipari Szövetkezet, ahol több száz nővér talált munkát és megélhetést az évek folyamán. „A szövetkezet bevált. Vezetője egy angolkisasszony nővér volt, aki nagyon okosan szervezte meg a munkát. Jól kerestünk, tizenkét részlegünk működött, varroda, kesztyű, felsőruházat stb… Én orsózó voltam… A kész termékeket népművészeti boltba vitték eladni, de külföldre is jutott belőle. Fizetésünkből meg tudtunk élni: mi és az akkori öreg nővéreink is. Az évek folyamán lassan az idős nővéreink meghaltak, én ötvenhat évesen mentem nyugdíjba. Az elöljáró kérésére bejártam a rendházba segíteni, mert szükség volt a munkámra. Mikor felépült az új házrész, eladtuk a korábban vett lakást, és beköltöztem a közösségbe. Most, kilencvenhat évesen már az imádság teszi ki napjaimat, mely mindig is erőt adott a nehézségek idején” – fejezi be élettörténetét a gyémántfogadalmas Panefréda nővér.