Görögkatolikus lelkiség – valóban közöttünk?

 

Krisztus Urunk jelenlétének természetes alapja isteni létmódja. Mivel Isten, ezért mindenütt és mindig jelen van. Bizonyára ismerős a kis hittanos történet: A pap vizsgáztatás közben megkérdezte a tanulót, hogy hol van Isten. Erre ő így válaszolt: „Megmondom, ha a pap bácsi is megmondja, hogy hol nincs Isten.” Ám Isten természetes jelenléténél többről is szó van az ember életében: kegyelmi jelenlétéről.

Jézus a földi léttől való búcsúzásakor azt ígérte: „Veletek vagyok mindennap, a világ végezetéig” (Mt 28,20). Ezt az apostoloknak mondta, annak a „tizenegy tanítványnak” (Mt 28,16), akik feltámadása után Galileába mentek, akikkel a hagyomány szerint az Istenszülő is ott volt. Ígérete alapján tehát „biztosan” jelen van a világunkban, viszont azok életében még „kegyelmi szinten” is jelen van, akik igénylik és akarják a vele való találkozást. Ami egykor megvalósult az evangéliumban, az ma naponta megtörténhet a közös imádságban, különösen a liturgiában. Ugyanis Jézus egy másik ígéretének is ugyan­olyan ereje van, mint az előbbinek: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20). Az emmauszi tanítványok hitet fakasztó erővel részesedhettek Jézus evangéliumi szavaiból: táplálkozhattak „az ige liturgiájából”, hogy aztán a kenyértörés zsenge oltáránál részesedhessenek „az élet kenyeréből” (Lk 24,27.30). Mintha a mi szívünk is „lángolna”, amikor kitörő örömmel énekeljük a húsvéti feltámadási kánonban: „Valóban isteni, valóban nagyon kedves és legédesebb a te szavad, Krisztus, mert csalhatatlanul megígérted nekünk, hogy velünk lész a világ végezetéig; s mi, reményünk valósultát teljes hittel várván, örvendezünk.” Mindig ezzel a boldog, örvendező örömmel kellene válaszolnunk a „Krisztus közöttünk” köszöntésre. És ennek fényében kellene szemlélnünk életünk nehéz, esetleg tragikusan szívet facsaró eseményeit is. Mert „ha Isten velünk, ki ellenünk?” (Róm 8,31). Ha kegyelmi állapotban vagyunk, akkor valóban magunkban hordozzuk Krisztust: „krisztusiak”, „krisztushordozók” vagyunk. Különösen az Eu­charisztia révén valósul meg ez számunkra, amikor ténylegesen – nem szimbolikusan! – eltölt bennünket Krisztus jelenléte.

Krisztus velünk „van és lesz”. Mert „csalhatatlanul megígérte” nekünk. Ne engedjük, hogy csak elillanó szó legyen a papnak adott válaszunk. Mint ahogy az izajási örömrivalgást se korlátozzuk csupán karácsony éjjelére (mert nagyböjti szertartási rendünk napi része is), hogy „Velünk az Isten”. Hát nem mi, keresztények lehetünk a világon a legoptimistábbak? Hiszen: „Krisztus közöttünk!”  „Van és lesz!”