A jerikói vak ember minket jelképez
„A hit hallásból van” (Róm 10,17) – vagy fakad, vagy ered, vagy származik, a különböző fordítások szerint. Milyen nagy jelentősége van ennek a szentírási mondatnak keresztény életünkben! Ugyanis csak ha „segítségül hívjuk az Úr nevét, akkor üdvözülünk” (Róm 10,13). Bizony, annak a jerikói vaknak a történetén keresztül – akiről a pünkösd utáni harmincegyedik vasárnap evangéliuma (Lk 18,35–43) szól – megtudhatjuk, milyen fontos a Jézusról való beszéd, illetve annak meghallása, hogy aztán hit fakadjon belőle, amely az életet teljessé teszi a keresztény életformában.
Mintha mindnyájunkat jelképezne ez a jerikói ember. Nem lehetett teljes az élete. Ugyanis vak volt. Így koldulásból tengette az életét, mások jótékonyságára volt rászorulva. A mi életünk sem lehetne teljes, ha hit nélkül, a hitetlenség sötétjében bolyonganánk koldusként. A hitre való készség itt rejtőzik lelkünk mélyén, mégpedig Isten ingyenes ajándékaként. A vak koldusban is motoszkált, mert nem zárkózott be saját magába. Amikor meghallotta a tömeg zajongását, megkérdezte, mi történik. És elmondták neki, hogy Jézus halad arra. Íme, az első fontos mozzanat a történetben: beszélnek Jézusról. Átadnak neki valamit a hitből! – Bizony az a legnagyobb jótékonyság a mi részünkről is, ha beszélünk Jézusról a gyermekeinknek, az unokáinknak. Vagy ha mások előtt sem szégyelljük őt megvallani.
Miután hallott Jézusról a vak ember, immár ő maga szólalt meg, sőt kiabált, mégpedig lecsendesíthetetlenül. Szövegünk szerint kétszer is könyörületet kért Jézustól (Lk 18,38–39). Majd pedig, miután már párbeszédbe került Jézussal, akkor mondta el a tényleges kérését: azt akarja, hogy lásson (Lk 18,40). Íme, a történet másik fontos mozzanata! A hallomásból eredő hitre megrezdülnek lelkünk húrjai, nem kell tovább homályban botorkálnunk, haladhatunk a hit világossága felé. A Jézussal való párbeszéd révén pedig egyre gazdagabbá válik az életünk.
Harmadszorra már Jézus szólal meg. Milyen egyszerűen mondja a vak embernek: „Láss! Hited megmentett.” (Lk 18,42.) Egyszerű szavak, de a történet harmadik mozzanataként a legfontosabbak. Miután hitre talált az embernél Jézus, olyan isteni erővel szólal meg, ahogy a teremtés hajnalán hangzott el: „Legyen világosság” (Ter 1,3). Az eddig vak számára is világosság lett: „visszanyerte szeme világát”, és – ami a csúcspontot jelenti – Istent dicsőítve követte Jézust. De nemcsak ő, hanem az egész nép is magasztalta! Ismét és ismét látjuk tehát a hit felfakadását, továbbadásának fontosságát, valamint az eredményét: Jézus követését. Nem véletlen, hogy a lelki élet irodalmában ennek külön műfaja alakult ki.
Görögkatolikus Egyházunk napi zsolozsmájából az első imaóra záró imádsága gyönyörűen foglalja össze a fenti mindhárom szempontot: „Krisztus, igaz világosság, ki megvilágítasz minden e világba jövő embert, legyen ránk jegyezve orcád világossága, hogy meglássuk benne a megközelíthetetlen fényt. Vezéreld lépteinket parancsolataid ösvényére szeplőtelen Anyád és összes szenteid imái által. Ámen!”
