Görögkatolikus lelkiség

A karácsonyi – és vele együtt az év végi – hálaadáshoz közeledve felidézhetjük az egyik legszebb liturgikus énekünket: „Mit hozzunk néked, Krisztus Istenünk, amiért megjelentél itt a földön mint ember, érettünk, mert minden általad teremtett lény és dolog hálaadást mutat be néked” S valóban meg kell fogalmaznunk, hogy mit és hogyan adhatunk – hiszen hálával tartozunk – megváltásunk kegyelméért. A pünkösd utáni 29. vasárnap evangéliuma segít ebben, vagy legalábbis felhívja a figyelmünket e tényre (Lk 17,12–19). A tíz meggyógyított leprás történetéről van szó. Érdemes pozitív módon tekinteni erre a történetre: mégiscsak volt egy ember, aki visszament Jézushoz hálát adni a gyógyulásáért! Ám ennek előzménye is volt: a könyörgésük, majd pedig az, hogy Jézus „rájuk emelte tekintetét” (Lk 17,14).
Mind a tíz leprásra. Amikor először találkoztak, együtt közeledtek hozzá. Milyen mélyről fakadhatott a könyörgésük! Jól tudták, hogy szörnyű helyzetben vannak: tudták, hogy gyógyíthatatlan a betegségük. Csak Jézus segítségében bízhattak. Egész embert betöltő a kérésük: „Könyörülj rajtunk!” Nem véletlen, hogy liturgikus fohásszá vált a későbbiekben, illetve a Jézus-ima egyik pillérévé. És Jézus nem tett kivételt! Mindegyiküket meggyógyította, mert rájuk pillantva látta mélyről fakadó kérésüket. Ha mi is szívből tudjuk imádkozni, hogy „Könyörülj rajtunk, Isten, a te nagy irgalmasságod szerint, kérünk téged, hallgass meg minket, és könyörülj”, biztosak lehetünk abban, hogy Jézus válasza nem marad el.
Másodszor Jézus már csak egy emberre tudott rátekinteni. Arra, aki nem feledkezett meg a hálaadásról. Az, miután észrevette, hogy megtisztult a leprától, „visszament, és nagy hangon dicsőítette az Istent” (Lk 17,14). Bizonyára szomorú lehetett Jézus, amikor megkérdezte tőle, hogy „hát a kilenc hol maradt?” (Lk 17,17.) S milyen érdekes, hogy ez az ember is „idegen”, vagyis szamaritánus volt, mint a példabeszédbeli irgalmas szamaritánus! Szinte megszégyenítette a választott nép tagjait. Mi ne legyünk hálátlanok az „Urunktól kapott nagy jótéteményekért”! Gondoljunk erre tudatosan, hiszen a mai templomba járók átlaga is nagyjából ennyi, tíz százalék. Ne rontsuk az átlagot!
Harmadszor Jézus ismét a hálát adó emberre tekintett, amikor „hozzá fordult”. Nem is akármit mondott neki: „A hited meggyógyított” (Lk 17,19). Nyilvánvaló, hogy itt mélyebb, másfajta gyógyulásról van szó, mint az előzőekben, a leprától való megtisztuláskor. Ez a gyógyulás immár a hitre alapozódik. Jézus szava szerint a kettő összekapcsolódik. Az ember hálát ad, Jézus pedig ezt hitként fogja fel. S valóban így is van: ez az ember jobban tudott hinni, mint a társai.
Milyen jó volna, ha mindig válaszolni tudnánk a szemeit ránk emelő Jézusnak! Az egyik szép énekünk is buzdít erre: „Emeld fel szemedet, ó én lelkem, és tekints az Isten gondviselésére és irgalmára!” Bizony, találkozhat a szemünk Jézus tekintetével, hogy nekünk is gyógyulást adjon.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..