A biblia üzenete

„Az Úr szózatot intézett Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában” – köszönt ránk évről évre az adventi időszakkal a Lukács-evangélium leírása Keresztelő János fellépéséről.
S ahogy látjuk, Lukács egyrészt nagyon akkurátusan, részletesen helyezi el a korban ezt az eseményt: leírja, kik voltak akkoriban a helytartók, a fejedelmek. Másrészt pedig János szavaival megidéz egy másik korszakot, a fogságból való szabadulás korának prófétáját, (Deutero-)Izajást.
Egyszerre állít elénk egy konkrét, itt és most zajló történetet és egy általános érvényű, bármikor igaznak tekinthető prófétai intést. És ez már önmagában épp olyasvalami, aminek köze van a mi adventünkhöz, az én adventemhez is. Hiszen évről évre halljuk ugyanazokat az adventi szentírási szakaszokat, évről évre találkozunk az adventről szóló üzenetekkel, általános tanításokkal: utat készíteni az Úrnak, várni az érkezését, felkészülni az ünnepre. De vajon mi az, ami ebből konkrét, személyes, nekem szóló, az én idei adventemre, az itt és mostra érvényes? Mi lesz számomra konkréttá az általános prófétai üzenetből, hiszen naponta szembesülnünk kell az élet törékenységével, mulandóságával, és sosem tudhatjuk biztosan, nem az idei-e számunkra az utolsó advent.
Gyakran halljuk s gondoljuk is, hogy ennek az időszaknak a fő feladata utat készíteni az érkező Úrnak. De azt is látjuk, tapasztaljuk, hogy utat építeni nagyon nehéz és fáradságos munka.
S miközben azon fáradozunk, hogy utat építsünk a hozzánk érkező Úrnak, tudatában vagyunk egy másik képnek is, amit gyakran használunk az életünkkel kapcsolatosan: mi magunk is napról napra úton vagyunk, a kezdettől a vég, a cél felé tartunk – még ha olykor helyben járásnak vagy épp vargabetűnek élünk is meg egy-egy időszakot.
Éppen ezért az adventi útépítés kemény munkájánál lehet, hogy jobb, ha azt a célt tűzzük magunk elé, hogy igyekszünk nyitottak lenni, aktívan, vágyakozón várakozni az érkező Úrra.
Hiszen a fogságból népét hazavezető Úr képe nem csak a bűnök, a hibák, a rossz szokások fogságából való kivezetést jelentheti. Hanem esetleg az ehhez kapcsolódó teljesítménykényszerből való kilépést is.
Lehet, hogy az idei adventben éppen azzal építek utat a felém is elinduló Úrnak, ha nem akarok mindenáron teljesíteni. Csak lenni – átélni a létem szépségét (olykor nehézségét) és nyitottságát afelé, aki be akar és be is tud tölteni önmagával. Ingyenesen, ajándékként, olyan módon, ahogyan semmilyen vásárolt ajándék, mert hozzá képest minden pótlék csupán.
S mit jelent ebben a várakozásban az út egyengetése, a halmok elhordása és a völgyek feltöltése?
Talán éppen azt, hogy nem erőből, teljesítményből szeretnék valamiben nagyobb lenni, másvalamit pedig lefaragni. Hanem hogy a harmóniára, a kiegyenlítődésre, az egyensúlyra törekszem. Munka és imádság, aktivitás és puszta jelenlét, tevékenység és pihenés, erőfeszítés és kedvtelés egyensúlyára.
Lehet, hogy így nem készítek az érkező Úrnak kilométernyi sztrádát – s mégis jobban felkészülök, és előkészítem az érkezését. Készen akarok lenni a fogadására, és nem kikészülni az adventi hajszában – ami épp ellentétes útra vezet, mint ahonnan az Úr érkezni akar hozzánk – szelíden, gyöngéden, kisgyermekként…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..