„Májusi eső aranyat ér” – tartja a bölcs magyar közmondás. Igaz. Mert az aranykoronás földek sem hoznának termést nélküle. A már szárba szökkent „élet” (a búza) éppen ekkor várja, hogy a finis előtt éltető csapadékot kapjon. Ugyanez a helyzet a kapásokkal is. Sőt, a gyümölcsösöknek is fontos a tavaszi víz. Persze, nem a mindent romboló árvíz vagy a pusztító belvíz. Mert a víz ilyenre is képes! Ám nemcsak a természetben, hanem a lelki életben is jelentős szerepe van.
Görögkatolikus egyházunkban a tavaszi (májusi) időszakra eső vasárnapok evangéliumában fontos hely jut a víznek.
Az inaszakadtról nevezett vasárnapon a jeruzsálemi Beteszda fürdőről hallunk, melynek gyógyvize volt. „Az Úr angyala ugyanis leszállt időnként a tóra, és felkavarta a vizet. Aki a felkavarás után először került a vízbe, az meggyógyult, bármilyen betegségben szenvedett is” (Jn 5,4). Az evangélium szavai szerint Isten ereje működött benne, illetve rajta keresztül. Hatásos volt tehát a víz. Gyógyított. Ám Jézus szava közvetlenül is erőt árasztott és kegyelmet közvetített. Elég volt csupán annyit mondania a harmincnyolc éve betegen fekvő inaszakadtnak, hogy „Kelj föl, fogd az ágyadat és menj!” (Jn 5,8) Liturgikus énekünk szerint: „az inaszakadtat a fürdőtóban szavaddal fölemelted”, s egy másik ének szavaival: „nem a fürdő, hanem a te igéd gyógyította meg”.
A szamariai asszony vasárnapján Jákob kútjához visz el bennünket az evangélium, hogy a pátriárka által ásott kút természetes vizének példáján megértsük a természetfeletti víz fontosságát. A vándorlástól elfáradt Jézus megszomjazott, ezért „leült a kútnál” (Jn 4,6). Szomjas volt az asszony is – meg bizonyára a családja is –, ezért eljött vízért a kúthoz, ráadásul délidőben, hogy az emberek előtt ne kelljen szégyenkeznie. A közöttük kibontakozó párbeszéd ott csúcsosodik ki, amikor Jézus azt mondja: „Aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne” (Jn 4,13–14). Hát persze, hogy ez a víz kellett igazán a bűnben élő asszonynak! Egy énekünk szerint az asszony ezt mondja: „Adj nekem élő vizet, a hit vizét, és felveszem az öröm és üdvösség fürdőjét.”
A vakon született vasárnapjának evangéliumában ismét a gyógyító vízzel találkozunk. Jézus csak ennyit mond a szerencsétlennek: „Menj, mosakodj meg a Siloe tavában” (Jn 9,7). Ő pedig elmegy, teljesíti a parancsot, és látóként tér vissza. Persze itt sem az egyszerű tóvízen múlott a gyógyulás, hanem a Jézusból áradó kegyelmen, amelynek jele, hogy sárral kente meg a vak szemét. De múlott az ember hitén is – aki egy egyszerű mosakodás révén visszanyerte a szeme világát –, amely találkozott a kegyelemmel. Az egyik énekünk ezt adja ajkaira: „Hiszek, Uram, és imádlak téged.” Egy másik pedig ezt mondja róla: „Téged a világ Urának ismert el, és fennen hirdetett.”
Örüljünk a májusi eső arany termést ígérő csöndes záporának, de még jobban örüljünk az Urunkból felénk záporozó kegyelem áradásának!
