Van olyan jó, mint Maillol
Fotó: Mészáros Ákos

 

Végtelen nyugalom árad a gyermekét szoptató anya vörös márványból faragott szobrából. A családi élet egyik meghitt pillanatát ábrázolta Medgyessy Ferenc, talán a legfontosabbat, a gyermek születése utáni heteket, hónapokat. Szinte tapintható a kő keménysége, jól kivehető a véső nyoma, ahogyan „végigszántotta” a szobrász az anyagot. Az anya bő szoknyája, enyhén ívelt formája, az egész szobor elképesztően tömör, lényegre törő megfogalmazása azonnal megragadja az embert. Medgyessy minden fellengzős pátosz nélkül mutatja be nekünk, nézőknek a lényeget, az újszülött táplálkozását és az anyai szeretetet. Igen, ez a legfontosabb; egyszerűen „csak szeretet” és harmónia sugárzik a műből, ez minden. Nem véletlenül mondja Szent Pál: „Ha szeretet nincs bennem, semmi vagyok.” Manapság is gyakran láthatjuk ezt a szobrot reprodukálva, mindenféle nyomatban. Egyik kisebb példányát most megcsodálhatjuk a Molnár-C. Pál Múzeum kamarakiállításán, amelyet Medgyessy Ferenc emlékének szenteltek a Ménesi úti műterem és galéria örökösei, tulajdonosai: Csillag Péter és Éva.
Aznap este, április 7-én, amikor ott jártam, Megosztott öröm – Medgyessy Ferenc szobrászművész élete, művei, barátságai címmel rendezett estet a galéria vezetősége a múzeum baráti körének és a látogatóknak. Az esemény meghívott vendége volt Sz. Kürti Katalin művészettörténész és Czellár Katalin (Nellike), aki annak idején, 1934-ben, még gyerekként, majd később is modellje volt Medgyessy Ferencnek. Molnár-C. Pál egykori műterme és lakása mindig szolgál valamilyen meglepetéssel. A lakás mérete átlagosnak mondható, mégis rengeteg műtárgy elfér benne, anélkül, hogy zsúfoltság keletkezne. Kőből faragott szobrok, ceruzarajzok, vázlatok, bronz domborművek népesítik be a tárlókat és a falakat. Czellár Nelli végigvezetett a régi családi fotókon, amelyeken Medgyessy Ferenc mellett szülei és a barátai is megjelennek. A képek az 1930-as években készültek, amikor Czellár Ferenc és családja jó barátságban volt Medgyessyékkel. Nellike megmutatta nekem azt a bronzportrét is, amelyet a mester róla készített 1934-ben.
Az est legfontosabb része Sz. Kürti Katalin előadása volt, aki 1995-ben a debreceni Déri Múzeumban megszervezte, hogy együtt lehessen Munkácsy Mihály trilógiájának három darabja, a Krisztus Pilátus előtt, az Ecce Homo és a Golgota. Ő kutatta fel a Munkácsy-képeket Amerikában, és publikálta először részletesen a Krisztus-trilógia történetét, s ő rendezte meg az 1994. évi Munkácsy-emlékülést.
„Medgyessy és Debrecen – kezdte előadását Sz. Kürti Katalin. – Paraszt, polgár, legyen akár hivatalnok, akár iparos, akár bármilyen tisztséget betöltő ember, a cívisvárosban egyúttal kertnek, földnek, rétnek a tulajdonosa, tehát lehet gazdálkodó is. Ez a nagyon érdekes realista életmód párosult a jellegzetes kálvinizmussal. (…)
Medgyessy édesapja  egy józan városi számvevő volt, aki a fiát orvosi egyetemre akarta küldeni, miután elvégezte tanulmányait a református kollégiumban, ahol Móricz Zsigmonddal párhuzamos osztályba jártak, mindketten az osztály legkisebbjei voltak, és a tornaórán egymás mellett álltak.”
Úgy is történt, Medgyessy beiratkozott az orvosi egyetemre, és el is végezte. Sok év alatt megszerezte a diplomát, ahogy az édesapja kívánta, de már tudta, hogy mindenképpen szobrász lesz, és ezt a meghökkent apjával is tudatta. Azt írta levelében: „Apa, tessék megnyugodni, én már régen tisztában vagyok magammal, tudom, hogy mit csinálok. Én tudom legjobban a magam javát. Ha apa megért engem, belátja: ez így van jól, és nem lehet másképp. Vannak az embernek olyan világos percei, mikor okosabb önmagánál. És ezt is felhasználtam, meghánytam-vetettem pro és kontra, és elszámoltam vele, mi mindenen kell keresztülesni. Hát én mindenre kész vagyok. Kész a legnagyobb nélkülözésre is. Hisz mások is úgy kezdték. Nincs az a szép szó vagy fenyegetés, kérés vagy ijesztgetés, ami eltérítene. Tudom, hogy nagy dolog, amibe vágok, nagy dologhoz nagyon össze kell szedni magamat. Én bízom magamban. Alig várom azt a napot, hogy elmondhassam: kezemben a diploma, e perctől kezdve nem vagyok doktor. Kezeit csókolja szerető fia, Feri. 1905.” Figyelemre méltó ez az elhivatottság és önbizalom a fiatal Medgyessy részéről, és az is, hogy gyakorolta a szülő iránti engedelmesség erényét, majd utána a maga útját járta.
„Tulajdonképpen a Ferenczy István által megkezdett folyamatot teljesítette be, amit Izsó Miklós vitt tovább. Medgyessy megteremtette az abszolút és tipikusan magyar szobrászatot (csatlakozott a modern franciákhoz is, Maillolhoz és a többiekhez), s valahol a magyar nép lelkét, a magyar paraszti valóságot emelte fel a szakralitás erejéig. Tulajdonképpen a művészet nemzeti jellegét hangsúlyozta, és befejezte a Ferenczy és az Izsó által megkezdett folyamatot. Talán az első volt a magyarok közül, aki nem a klasszikus görög-római művészethez nyúlt vissza, és nem azt tekintette a művészetek és a szobrászat alapjának, hanem az ókori archaikus görög művészetet, s főleg az egyiptomit és a mezopotámiait tartotta példának. A magyar néplelket, a paraszti szépségeszményt párosította ezekkel a négy–ötezer éves idolok adta esztétikai tanulságokkal. A szobrot nem a meséje teszi azzá, ami, hanem maga a forma és a térbeliség. Ő nem leíró jellegű művészetet csinált – persze vannak olyan művei is –, hanem a szakralitást hangsúlyozta a leegyszerűsítéssel. Ez jelenti az ő egyediségét és a különlegességét. Semmiféle akadémikus merevség nincs jelen nála. Hanem egy friss népi hangvétel, amelynek az archetípusa azonban már megvan a négy–ötezer évvel azelőtti egyiptomi vagy a mezopotámiai sztélék formakincsében” – foglalta össze néhány mondatban Medgyessy művészetének lényegét Sz. Kürti Katalin.
A termekben kiállított rajzok igazi szobrászrajzok. Kevés tónus, erőteljes kontúrozás jellemzi ezeket a grafikákat. A szobrász elsősorban nem a színekre és a tónusokra koncentrál, hanem a formára, a szerkezetre. Hiszen ezekből a rajzokból készülnek majd a körplasztikák, a szobrok. A modell sokszor már sehol sincs, rég elment, csak a róla készült vázlat, tanulmány maradt meg, és ebből kell mintázni. Medgyessy szerette az állatokat, akárcsak nagy elődje, Stróbl Alajos. A Tavasz Teremben jó néhány ilyen témájú krokit és tanulmányt láthatunk a falakon.
Medgyessy életében elismerésnek örvendhetett, sokféle díjat kapott, Kossuth-díjat kétszer is. Szakmai körökben is mindig elismerték a munkásságát, beválasztották és alelnöke is volt a Képzőművészek Új Társaságának, és alapító tagja, később vezetője a debreceni Ady Társaságnak is.
1911-től élete végéig, 1958. június 20-ig a Százados úti művésztelepen lakott feleségével, az orosz származású, testes özvegyasszonnyal, Marija Alekszandrovna Gyakonokával.
Mint a szobrászok általában, ő is rengeteg portrét és sírkőszobrot készített, hiszen meg is kellett élni valamiből. Medgyessy számtalan pályázaton is részt vett, de munkáit nem mindig fogadták el. A szobrászat költséges foglalkozás, sokféle anyag kell hozzá, és még ha sikerül is a szobor, akkor sem biztos, hogy fel is állítják. Ezért is szükségesek a magánmegrendelők.
A Százados úti műtermében sokan meglátogatták, barátjának mondhatta Rippl-Rónai Józsefet, Móricz Zsigmondot, Czellár Ferencet és családját. A fiatal szobrásznemzedékek tagjai közül is sokan szerették, a művésztelepi kollégák átjártak egymáshoz beszélgetni, megnézni, csodálni vagy akár kritizálni egymás munkáit.
„Nagy meglepetéssel fedeztem fel, hogy ez az ismeretlen kis mokány az én debreceni oroszlánom. (…) Rippli­nek elmondtam, hogy ez a Feri, ez tud ám rajzolni. Mire nagy meglepetésemre azt mondta az öreg Jóska, hogy »Rajzolni nem tud, de a legnagyobb magyar szobrász: Van olyan jó, mint Mail­lol«” – így jellemezte Medgyessyt a régi barát, Mó­ricz Zsigmond.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..