Bár a pünkösd utáni hatodik vasárnapon a béna ember meggyógyításáról szól az evangélium (Mt 9,1–8), hangsúlyozott szerepet kap benne a bizalom is. Amikor odahozzák Jézushoz a beteg embert, ő a „hitüket látva” ezt mondja neki: „Bízzál, fiam, bocsánatot nyernek bűneid” (Mt 9,2). Nem egyszerűen a hitre szólítja fel, mint Tamás apostolt: „ne légy hitetlen, hanem hívő” (Jn 20,27), hanem ennél többre: bizalomra. Emellett érdekesnek tűnhet számukra az is, hogy Jézus nem azt mondja neki: ha megvan benned a megfelelő bizalom, akkor meggyógyulsz és felkelhetsz a bénaságodból, hanem azt, hogy „bocsánatot nyernek bűneid”. Az akkori időkben azonban ez nem volt furcsa. Az Ószövetség világában ugyanis úgy tartották, hogy a betegség, a szenvedés, a rossz életállapot a bűn közvetlen következménye: az elkövetett bűn és Isten büntetése egyenes arányban áll. Emlékezzünk csak a vakon született emberre! „Ki vétkezett? Ez vagy az ő szülei?” (Jn 9,2) – kérdezték az emberek. Most pedig a hitről és a ráépülő bizalomról van szó, s láthatjuk, hogy mind a kettő megvolt ebben a beteg emberben. Érdemes megfigyelni ezeket a szempontokat az evangéliumi olvasmányban. A hitre épül a bizalom. Elhozták a béna embert Jézushoz. Hogy hányan lehettek, nem tudjuk. Lehet, hogy hordágyon cipelték, és négyen voltak. Mindenesetre Jézus „a hitüket látva” fordult a beteghez, akiben szintén meg kellett lennie a hitnek, mert különben nem vitette volna magát Jézushoz. A hit tehát az alapot adja a Jézussal való kapcsolathoz. És ezért mondja neki: „bízzál, fiam”. Milyen szépen fogalmazza meg a hitre épülő bizalmat az egyik liturgikus énekünk: „A hit ezen erősségét bírván (…) bízzatok tehát, bízzatok, Isten népei, mert ő legyőzi az ellenséget.” A hitnél több a bizalom, ami ráhagyatkozást jelent. Jézus minden bizonnyal meglátta ezt a béna emberben, mert máris nem vele foglalkozik, hanem a vele vitába szállókkal. Majd csak a vita végén – a hatalmát kinyilvánítva – gyógyítja meg a beteget, és küldi haza. Milyen jó lenne, ha Jézus bennünk is meglátná ezt a bizalmat, mert ténylegesen ezzel a lelkülettel élnénk, és így lehetőséget adnánk neki erre. Ám a végső elszámolásról, az ítéletről szóló énekünk szellemében bocsánatban is reménykedhetünk: „mi bizodalmunkat beléd helyeztük, habár parancsaidat hanyagságból meg nem tartottuk, de kérünk téged, szánd meg a mi lelkünket”. A hit és a bizalom együtt lehetett meg a béna emberben, és jó, ha bennünk is mindkettő megvan. Nyilván van hitünk, de azért az apostolokkal együtt így fordulhatunk Urunkhoz: „Növeld bennünk a hitet” (Lk 17,5). Nyilván van bennünk bizalom is, de azt is jó növelni magunkban. Tudatosítsuk azt, amiről az egyik énekünkben énekelünk, hogy miként buzdít bennünket feltámadott Urunk: „Bízzatok bennem, most győzedelmeskedtem. Én vagyok a feltámadás, és kivezetlek titeket a kárhozatból.” Nem ez a legfontosabb? Hite és bizalma alapján lelki és testi gyógyulást adott Jézus a béna embernek. Higgyük és bízzunk benne, hogy velük is így tesz! Csak teremtsük meg hozzá az alapot
