A pünkösd utáni vasárnapon a bizánci Egyházban az összes szentet ünnepeljük, vagyis nálunk ekkor van a „mindenszentek”. Ilyenkor különösen is átélhetjük, hogy a szentek közösségében vagyunk. Ugyanis az Egyházhoz tartozunk, az Egyházban élünk, létezünk: mi, akik még itt élünk a földi világban, s törekszünk a tökéletesség felé, azokkal együtt, akik a tisztulás állapotában vannak, hogy eljuthassanak a végső megdicsőülés állapotába, valamint azokkal együtt, akik már Isten boldogító színelátását élvezhetik az örök üdvösségben. Jó átélni ezt a közösséget, jó annak biztos tudatában lenni, hogy segítséget kapunk odafentről: a szentek közbenjárnak értünk a mindenható Istennél.
A dicsőséges Egyház tagjait gyakran hívjuk segítségül. Szertartásainkban a litániaszerű könyörgések (az ekténiák) végén rendszerint ott áll, hogy a legszentebb Istenszülőt „minden szentekkel együtt említvén” – vagyis az ő segítségüket igénybe véve – ajánljuk „önmagunkat, egymást és egész életünket Krisztus Istenünknek”. Az ő felülről jövő segítségükkel tudunk olyan életet élni, amely kedves őelőtte, s amely az üdvösség felé, végső soron az üdvösségbe vezérel bennünket.
A szenvedő Egyház tagjait is gyakran ajánljuk a szentek pártfogásába. A temetések és a halotti megemlékezések alkalmával sokszorosan énekeljük: „Szenteiddel nyugtasd meg, Krisztus, a te elhunyt szolgá(i)dnak lelkét” – vagyis az elhunytat teljes valójában, hiszen a lélek itt az egész személyt akarja kifejezni. Ezt a kérést nemcsak úgy lehet értelmezni, hogy Urunk fogadja be a szentek közösségébe a földi életből eltávozott személyt, hanem úgy is, hogy az ő segítségükkel történjék ez. Hiszen a közbenjárásuk hatékony tud lenni. A bizánci Egyháznak pedig van egy, az evangéliumi szövegen alapuló (Lk 16,23) egészen sajátos kifejezése, mégpedig ez: „Ábrahám kebelében nyugtasd meg” az elhunytat. Vagyis azt kérjük Urunktól, hogy oda helyezze őt, ahol az „igaz Lázár” már az örök boldogságot élvezheti. Íme, ismét megjelenik a szentek közössége.
A küzdő Egyház tagjaiként pedig mi magunk zarándokolunk az üdvösség felé, ahol a szentek boldogító közösségében kívánjuk folytatni létezésünket Isten színe előtt. Liturgikus énekünkkel tiszteljük, dicsőítjük, segítségül hívjuk azokat, „akik e földet erényeik fényével mennyé változtatták át, akik Krisztus halálát követve a halhatatlanságra vezető úton jártak, akik az emberi gonosz indulatokat az isteni malaszt segítségével önmagukban egészen megfékezték, akik az egész földön hősies bátorsággal vértanúságot szenvedtek”. Természetesen nemcsak a vértanúk felé fordulunk így – bár ők a legkedvesebbek Isten előtt, hiszen a hitükért, a hozzá való ragaszkodásukért a legnagyobbról, az életükről is képesek voltak lemondani –, hanem minden szent felé.
Milyen szép, hogy mindenszentek vasárnapján a bizánci Egyház liturgiájában idézi a zsoltárost: „Csodálatos az Isten az ő szentjeiben, Izrael Istene” (Zsolt 68, 36)! S ha lehet, még csodálatosabbnak tartjuk, mert minket is a szentségre vezet.
