A jól eltöltött nagyböjt végén, a húsvétvasárnapi hajnali feltámadási szertartás elején elemi erővel tör fel a görögkatolikus hívek ajkáról a diadalmas ének: „Feltámadt Krisztus halottaiból, legyőzte halállal a halált.” Aztán negyven napig nem győzzük ismételgetni ezt szertartásainkban, közösségi és egyéni imáinkban. Hiábavaló volt minden rosszindulatú mesterkedés, mert „Krisztus feltámadt a halálból elsőként a holtak közül” (1Kor 15,20). Feltámadt, és feltámadásával „életet ajándékozott” – amint az énekünk folytatása mondja.
A csak húsvétkor templomba járó emberek csodálkozhatnak azon, hogy a szent liturgia evangéliumában nem a feltámadás eseményének leírását vagy meghirdetését hallják. Ám aki csak egy kicsit is ismeri az evangéliumokat, az tudhatja, hogy Jézus Krisztus feltámadásának mikéntjéről nem szólnak az evangélisták. Csupán az „esemény” megtörténtéről tudósítanak, illetve az azt követő tanúságtételeket írják le. Szólnak az üres sírról, az asszonyok és az apostolok értetlenkedéséről, majd megbizonyosodásáról, még Tamás hitre téréséről is.
Ámde nem ezekről, vagy ezek egyikéről szól az ünnepi evangélium! Pedig lehetne válogatni akár a tizenegy „feltámadási evangélium” közül is, amelyeket az egymás utáni vasárnapokon olvasunk a reggeli istentiszteletben. De nem ezt tesszük, hanem Szent János evangéliumából a bevezető részt (az úgynevezett prológust) olvassuk. Visszamegyünk tehát a kezdet kezdetéhez, ami a húsvéti feltámadást megalapozza: „Az Ige testté lett, és közöttünk lakozott” (Jn 1,14). Ha nem születik meg emberként, akkor nem lett volna megváltásunk, legalábbis nem ilyen formában.
„Benne élet volt” (Jn 1,4), és ebből az életből adott nekünk, amint a himnuszban énekeljük: feltámadt, legyőzte a halált, és „életet ajándékozott”. Abból az életből adott, ami isteni létmódjában mindig is az övé volt, hiszen az Atyától „öröktől fogva született”, amint a hitvallásban imádkozzuk. Ebből az isteni életéből ajándékozott nekünk. Végigjárta a földi élet útját is. Amikor az idő „teljessé” lett (Gal 4,4), emberi testet vett fel, megszületett a földi édesanyjától, Szűz Máriától. Leélte harminc éven át rejtett, majd három évig tartó nyilvános életét. Tanított, hirdette Isten országának örömhírét, s meggyógyított minden betegséget és minden bajt az emberek között (Mt 9,35). Aztán borzalmas szenvedések közepette kereszthalált halt. Valóságosan meghalt. De itt nem ért véget a története, amint Szent Péter apostol a pünkösdi beszédében oly nyomatékosan mondja: tudja meg teljes bizonyossággal mindenki, hogy a megölt Jézust Isten „Úrrá és Krisztussá tette” (ApCsel 2,36), vagyis Küriosszá: a feltámadott, a megdicsőült Úrrá! Immár örökké él, a halál többé nem uralkodik rajta (Róm 6,9), örökké él, hogy közbenjárjon értünk (Zsid 7,25). És hogy ebből az isteni életéből ajándékozzon nekünk!
Ez Jézus húsvéti örömhíre: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog” (Jn 6,25). Erről énekelünk húsvéti örömünkben: feltámadt, legyőzte a halált, és életet ajándékozott nekünk.
