Görögkatolikus lelkiség

Ahogy közeledünk a nagyböjthöz, Görög­ka­tolikus Egyházunk egyre komolyabb kihívásokkal szembesít bennünket. A vasárnapi evangéliumokkal tükröt állít elénk, hogy követendő, avagy elrettentő példát lássunk belőlük, amelyet aztán magunkra is alkalmazni tudunk. Egyelőre még csak a felkészülés idején késztet bennünket megfontolásra, de azért, hogy majd teljes lelki, szellemi és testi erőfeszítésre legyünk képesek a nagyobb jó érdekében. Már példát vehettünk Zakeustól a teljes megtérésre, láthattuk a vámos mélyről fakadó esedezését a bűnbocsánatért. Most pedig a tékozló fiút állítja elénk Egyházunk (Lk 15,11–32). Ámde: Lehet a tékozló fiú a példaképünk? Vigyázzunk az elhamarkodott válasszal! Ugyan­is, mint az előző két esetben láttuk: az éremnek két oldala van, s középen az igazság.
Figyelmet érdemlő tény, hogy liturgikus szövegeink közül csupán egy meri példaként elénk állítani a tékozló fiút. S ekkor is nagyon erősen kidomborítja a bűnbánat gondolatát: „az ő helyes bűnbánatát hittel utánozva, alázatos szívvel kiáltsunk fel” a mennyei Atyához, bűnbocsánatért esedezve. Milyen szép lelki csokrot köthetünk ebből a hármasból! Bűnbánat, hit, alázat. Beillatosíthatják az egész nagyböjti küzdelmünk erőfeszítéssel, fáradságos küzdelemmel végigjárandó útját.
Igen, mind a három területen példaképnek tarthatjuk a tékozló fiút. Miután ráébredt bűneinek súlyára, felfakadt benne a helyes bűnbánat: „magába szállt” (Lk 15,17), ami nyilván nem csupán felületes önsajnálat volt. Ugyanis elhatározássá érlelődött, abból pedig tett származott. Erősen hitt abban, hogy ha visszatér az atyai házba, ott legalább megélhetésre talál. Kezdeti igényét az önmegvalósításra legyőzte az alázattal. Tudta, hogy már semmije sincs, amivel jogot formálhatna arra, hogy a családi házban éljen, de legalább a szolgai (cselédi) állapotot meg kívánta szerezni magának. A bűnbánatban, a hitben és az alázatban példát mutat nekünk a tékozló fiú az egész nagyböjt idejére. Az Atya szeretetét pedig mi is éppen úgy megtapasztalhatjuk – sőt, még jobban –, mint ő: „az atyai házhoz megtérő ifjút a jóságos atya ölelő csókkal fogadja (…), dicsőségének birtokába visszahelyezi(…), titokzatos lakomát készít” neki. Éppen ezért feltűnő, hogy minden liturgikus szövegünk egyes szám első személyben szól: behelyettesíthetjük magunkat a tékozló fiú helyére. Ámde nem a bűneivel, hanem éppen a megtéré­sé­vel kell azonosulnunk!
Ezért óvakodjunk attól, hogy gondolkodás nélkül elfogadjuk őt példaképünknek. A történetét egészében kell szemlélnünk! S bizony, ott látjuk benne a kettős bűnt. Az egyik az atyai szeretet ellen való lázadás. Mindene megvolt, mint a bátyjának (Lk 15,31). De ő forró fejjel, fiatalos hévvel fellázadt. Elkérte az apjától azt, amire még nem is lett volna joga. Aztán testi-lelki fertőben eltékozolta az egész örökségét: „parázna nőkre pazarolta” (Lk 15,30). Bizony, nagyon mélyre jutott: nem csupán a testi éhhalál fenyegette, hanem a lelki is! De ki tudott mászni a bűn szakadékából.
Nekünk is ez a nagyböjti feladatunk: a felemelkedés.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.