Görögkatolikus lelkiség

Boldog az a haza, közösség, család vagy személy, akinek olyan hathatós oltalmazója lehet, mint a Boldogságos Szűz! Igazat kell adnunk ennek a régi megállapításnak, két szempontból is. Egyrészt azért, mert a Bizánci Egyházban külön ünnep alakult ki erre október 1-jén. Másrészt pedig azért, mert erről szól a legősibb ismert Mária-imádság.
A konstantinápolyi nép a X. század első éveiben csodálatos módon tapasztalhatta meg az Istenszülő oltalmazó segítségét. Először (903-ban) a fővárosban és környékén tomboló pestisjárvány megszüntetésében segédkezett. Másodszor (911-ben) a várost ostromló szaracén sereget kényszerítette megfutamodásra az Istenszülő hathatós oltalma. Igaz, hogy később, Bizánc eleste után (1453) a görögök elhagyták az ünnepet. A szlávok viszont átvették, és azóta is ünneplik. Magyar Görög­ka­to­likus Egyházunkban teljes pompájában ünnepeljük, különösen azokban a templomokban, ahol ez a nap egyben búcsúünnep is. Márpedig ezekből meglehetősen sok van, őseink talán a legtöbb templomunkat az Istenszülő oltalma titulusra szentelték.
Az Istenszülő oltalmáról szóló ősi imádság eredete a III. század végére vagy a IV. század elejére nyúlik vissza. Ezerhétszáz év óta fejezi ki a buzgó keresztények Mária hathatós közbenjárásába vetett bizalmát. Mivel Egyiptomban találták meg a szövegét, a Kopt Egyház a bölcsője, de mindenütt elterjedt: imádkozzák a bizánciak, a rómaiak, sőt, milánói (ambrozián) változata is ismeretes.
Az imádság nagyszerűsége szövegének egyszerűségében rejlik: „A te oltalmad alá sietünk, Istenszülő Szűz, meg ne vesd szükségünk idején könyörgésünket, hanem szabadíts meg minket minden veszedelemtől, mint egyedül áldott és szeplőtelen.” Szép keretet ad az imának a Máriához fordulás. A 431-es efezusi zsinat megfogalmazásával a bevezetésben „Istenszülőnek” nevezzük őt, akit az evangélium szavával „áldottnak” (Lk 1,42) mondunk, valamint „szeplőtelennek” is (az 1854. december 8-án kihirdetett dogma alapján, ám az Egyház tudatában már régen megvolt ez). Így terjesztjük elő kérésünket Mária felé, az oltalmazás biztos tudatában. Örök érvényű kérés ez! Hiszen mikor nincs szükségben, vagyis bajban az ember? Bizony, nem csak a létfenntartási szükségleteinkről van itt szó. Aki magasabb szinten tud gondolkodni, az ráébredhet, hogy a lelki szükségletek mennyivel fontosabbak a „mindennapi kenyérnél”. Mert „mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkében kárt szenved” (Mk 8,36). És mikor nincs veszedelemben az ember? Oktondi az, aki nem ismeri fel, hogy élete állandó veszedelmek közepette telik. A házból kilépve a fejére eshet egy cserép, ártatlanul is áldozata lehet egy közlekedési balesetnek, és így tovább. De ezeknél is mennyivel veszedelmesebb, hogy a kísértő állandóan ott sündörög körülötte, hogy bűnbe vigye (1Pt 5,8)! Ám Egyházunk nem akarja, hogy állandó rettegésben éljünk. Ezért segít ezzel az imával is. S annak toldaléka már közbenjárónak mutatja Máriát, aki Fiához fordul az érdekünkben.