Görögkatolikus szertartási könyvünkben – és lelkipásztori gyakorlatunkban – a betegek kenetéhez kapcsolódhat egy sajátos rövid szertartás: az „apostoli áldás súlyos betegeknek”. A katolikus egyház tanítása szerint létezik a „tisztulás állapota” – közismertebb, de kevésbé pontos nevén a „tisztítótűz” –, ami a földi életből távozó ember számára az örök életben következik, mielőtt véglegesen az üdvösségbe jut. Erre azért van „szükség”, hogy a földi életben elkövetett bűneitől – „mintegy tűz által” (1Kor 3,15) – megtisztuljon az örökkévalóságba átköltözött ember. Ugyanis az üdvösség végleges állapotába csakis tisztán lehet eljutni. Az isteni életben – a bizánci egyház szemlélete szerint a „theósziszban”, nyugati megfogalmazás szerint Isten „boldogító színelátásában” – csakis Istenhez méltó, „tökéletes” állapotban lehet részesedni. A tisztulás állapota szenvedést jelent. Nagy szentjeink között voltak olyanok, akik azt kérték Istentől, engedje meg itt elszenvedniük a bűneikért járó büntetést, mert tudták, hogy a legnagyobb földi szenvedés sem mérhető ahhoz, ami a tisztítótűzben várja az embert.
A szokásos bevezető imádságok után a pap legelső fohásza így szól a súlyos állapotban lévő betegért: „Üdvözítsd őt, Istenem.” A következő imádságok tartalmát erre a gondolatra lehet felfűzni. Igen, már itt, a földi élet vége előtt ezért imádkozik az Egyház.
Milyen nagyszerű, hogy van kihez fordulnunk ennek érdekében! „Irgalmasság Atyja, jóságos Isten” – kezdődik az imádság. A pap annak tudatában fordul hozzá könyörgésével, hogy ő senkit sem akar elveszíteni a benne hívők és remélők közül. Így kéri a betegre az áldást, hogy az egyszülött Fiú szenvedései és halála által „összes bűneinek bocsánatát és kegyes elengedését” elnyerje. Hogy az ítéleten könyörületre találjon, „és minden szennytől megtisztíttatva, az örök életbe átmehetni érdemesíttessék”, amikor „a testből elköltözik”. Itt tehát valóban a földi élet végéről van szó.
Ezek után – ha még van lehetősége – a beteg bűnbánati imádságot mond, a pap pedig kéri: „A mindenható Isten bocsássa meg vétkeidet, és vezessen be az örök életre.” Majd következik a tényleges apostoli áldás: „A mi Urunk, Jézus Krisztus, aki a boldog Péter apostolnak hatalmat adott, hogy megköthessen vagy feloldozhasson, az ő könyörülete által (…) öltöztessen fel első köntösödbe, melyet a keresztségben nyertél. Én pedig az Apostoli Szentszéktől nyert hatalmammal teljes búcsúban és összes bűneid bocsánatában részesítelek.” Íme, az apostoli áldás lényege, amit még így egészít ki a pap: „Engedje el neked a mindenható Isten jelen s jövendő életed szenvedéseit (…) vezessen be a végtelen öröm hazájába.”
Milyen fontos tehát elhívni a papot a súlyos beteghez! Tapintatból (nehogy megijedjen a mama vagy a papa) nem lenne szabad elhanyagolni ezt. (A beteg sokszor úgyis sokkal jobban tisztában van az állapotával, mint a hozzátartozók.) Hát nem úgy szerethetjük a legjobban a határmezsgyén álló hozzátartozónkat, hogy lehetővé tesszük számára az üdvösségbe való közvetlen eljutást?
